Minden bizonnyal sokan vagyunk úgy vele, hogy hiába kevés az időnk, nemcsak kedvenc filmjeinket, de kedvenc sorozatainkat is szeretjük újranézni. Számunkra ezek azok a szériák, amelyeket bármikor szívesen újból előveszünk!
Jóbarátok
Az 1994 és 2004 között tíz évadon át futott sitcom az egész világon elnyerte a közönség szívét (amit mi sem bizonyít jobban, mint a pár éve bemutatott Jóbarátok: Újra együtt című különkiadás rajongói vallomásait bemutató bevágásai). Az évadok során változó felállásban együtt élő Monica, Rachel, Phoebe, Ross, Joey és Chandler kalandjai és szívzűrjei pedig olyan viccesen vannak elmesélve, hogy hiába ismerjük már jól a fordulatokat, bármikor szívesen újranézzük a sorozatot, hiszen szinte mindig találunk benne egy-egy korábban még nem felfedezett poént. Habár a hatos fogat tagjai, azaz Courteney Cox, Jennifer Aniston, Lisa Kudrow, David Schwimmer, Matt LeBlanc és Matthew Perry azóta befutott sztárok lettek (legalábbis a legtöbbjük),
szerintünk – komédiázásban persze – azóta sem sikerült lepipálniuk azt, amit a Jóbarátokban nyújtottak.
Trónok harca
A szintén az HBO-n, 2011 és 2019 között sugárzott fantasysorozat legfőbb vonzereje az volt, hogy nem szabályos fantasyként működött, inkább olyan volt, mint egy különösen véres, kegyetlen és fordulatos történelmi dráma – szóval azoknak is gyorsan a kedvencévé vált, akiknek a fantasy szóról rögtön A Gyűrűk Ura ugrik be, de amúgy nem szeretik a törpés-tündés-orkos műfajt. A mozifilmes színvonalú megvalósításnak, a kalandos (és nem egyszer horrorisztikus) cselekményszövésnek, a gyönyörű fényképezésnek, a fejlett CGI-használatnak, a lenyűgöző csatajeleneteknek és a kimagasló színészi játéknak köszönhetően a George R.R. Martin regényfolyamán alapuló széria tényleg olyan élményt nyújtott (és nyújt bármikor), hogy a legszívesebben akár most azonnal elindítanánk, sokadszorra is.
Breaking Bad
Amikor 2008-ban sugározni kezdték, ez a magyar keresztségben a borzalmas Totál szívás címet elnyert sorozat hatalmasat szólt – elsősorban azért, mert olyan bivalyerős a high conceptje. Az életunt, majd csakhamar tüdőrákkal diagnosztizált kémiatanár fogja magát, és egykori tanítványával egy szép napon belevág a drogbizniszbe: mivel a képzettsége megvan hozzá, a metamfetamingyártással és -kereskedelemmel kezdi. Először csak kicsiben, de Walter White és Jessie egyre jobban belekeverednek az új-mexikói alvilági körökbe. Az erős karaktereken kívül pedig a Breaking Badet azért is jó újranézni, mert olyan összetett, hogy annak ellenére, hogy már ismerjük a csavarokat, sok részlet
csak másodjára/sokadjára áll teljesen össze.
Ezenkívül mindenképpen érdemes hozzánézni a széria nem kevésbé kiváló spinoffját (azt is akár többször), a Better Call Sault, és hogy a kép teljes legyen, a nem kevésbé zseniális filmes folytatást, az El Camino: A Breaking Bad Movie-t is.
Agymenők
A Jóbarátokhoz hasonlóan az Agymenőket is nehéz elkapcsolni, ha kapcsolgatás közben épp belefutunk valamelyik csatornán, hiszen majdnem olyan vicces, mint a korábbi sitcom. A kockák, azaz Leonard, Sheldon, Howard és Raj, illetve a szomszédjukban lakó jó csaj, a látszólag totálisan más világot képviselő Penny egymásra találása egyszerre szívmelengető és tele van helyzet- és jellemkomikummal – így a srácok és Penny pengeváltásait bármikor öröm újranézni. És mivel jóval később készült, mint a Jóbarátok (2007 és 2019 között vetítették), azok is rossz szájíz nélkül darálhatják újra, akiket zavart a másik sitcom etnikai egysíkúsága és nem mindig „píszí” poénjai.
Az Agymenők igazi „komfortsorozat”, aminél már csak Az ifjú Sheldon című spinoffja melengeti meg jobban a szívünket.
Ezt is szeretjük
A világ legszomorúbb vígjátéksorozata – Kritika Az ifjú Sheldon című sorozatról
A nálunk is rendkívül közkedvelt sitcom, az Agymenők spin-offjaként készült, annak egyik legnépszerűbb karakterének gyerekkorát bemutató Az ifjú Sheldon ugyanolyan addiktív, mint a kockákról és hozzátartozóikról szóló vígjátékszéria, csak kevesebbszer lehet nevetni rajta. A jó hír viszont, hogy ez egyáltalán nem baj.
Tovább
Csengetett, Mylord?
Ez az 1920-as évek Londonjának egy előkelő negyedében játszódó, a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején készült széria érdekes módon
csak Magyarországon lett hatalmas sláger
– de nálunk annyira, hogy még saját hazájában sem szeretik ilyen forrón (2018-ban például közösségi finanszírozásból sikerült összehozni egy közönségtalálkozót Budapesten a Csengetett, Mylord? olyan sztárjaival, mint Jeffrey Holland /James/, Michael Knowles /Teddy/, Catherine Rabett /Cissy/, Susie Brann /Poppy/ és Amanda Bellamy /Rose/, ami olyan nagy durranásnak bizonyult, hogy még a Guardian is tudósított róla).
A rajongóknak magyarázni sem kell, miért olyan tökéletes ez a vígjátéksorozat: már a főcíme imádni való, és minden részben sorjáznak az egyszerre találó (az úri ház felső és alsó szintjének lakóit, azaz az arisztokratákat és a kiszolgáló személyzetet egyszerre kifigurázó) és kacagtató poénok, na meg a végtelenségig idézhető aranyköpések és visszatérő beszólások a Mabel-féle
„az finom lesz!”-től
kezdve a Lady Lavender és papagája által hangoztatott párbeszéden át („szabad!” / „hallgass! szabad!”) a kis Henry jó tanácsáig („nyalogassa a piszkavasat, Mabel!”). Az egyetlen probléma, ami az eszünkbe jut a Csengetett, Mylord?-dal kapcsolatban, hogy olyan hamar vége lett, hiszen a legszívesebben örökké néznénk.
Abigél
Sokan filmként emlékeznek erre a csodálatos és értő Szabó Magda-adaptációra 1978-ból, pedig az Abigél igazából négyrészes filmsorozatként került a képernyőkre. Ahogy arra mindenki pontosan emlékszik, a cselekmény főhőse Vitay Georgina, egy tábornok lánya, akit a II. világháború utolsó évében az árkodi egyházi leánynevelő intézetben rejtenek el, mert édesapja tevékeny résztvevője a magyar ellenállási mozgalomnak, és letartóztatás fenyegeti. Gina mindjárt az első nap megtudja, hogy ebben a világtól távol eső helyen sok különös dolog történik, például van egy csodatévő szobor, Abigél, aki segít minden kétségbeesett diákon – és erre bizony csakhamar hősünknek is szüksége lesz, mivel társai kiközösítik, és egyéb súlyos problémái is adódnak.
Habár felnőtt fejjel már elég átlátszó Abigél rejtélye (mármint könnyű megfejteni, ki áll a hétköznapi csodák mögött), a sorozatot – ahogy az eredeti regényt is – bármikor jó újra elővenni, hiszen egyrészt ez Szabó Magda egyik legjobb története, másrészt hatalmas a nosztalgiaértéke is. Ráadásul Zsurzs Éva rendezésnek és az olyan színészek játékának köszönhetően,
a könyveredetivel egyenértékű, örökbecsű alkotás született.
Szomszédok
Ahogy azt nemrégiben Hogyan született a Szomszédok? Miért lett vége 1999-ben? című cikkünkben is megírtuk, ez az 1987-ben indult, majd 1999-ben kurtán-furcsán véget ért teleregény a magyar műsorgyártás egykori koronaékköve volt. A Vágásiék, Takácsék, Mágenheimék és a gazdagréti lakótelepen élő további szomszédok kalandjait megéneklő széria mára olyan kultikus népszerűségnek örvend, hogy csak mi ennyi cikket írtunk róla az elmúlt években, és ismerünk olyan munkahelyi közösségeket, ahol a mai napig tartanak ebédszünetben „Szomszédok-félórákat”. Miközben egyesek szerint Horváth Ádám „showrunner” „gyermeke” volt a magyarországi rendszerváltás leghitelesebb krónikája, mások inkább
azért szeretik újranézni Bőhm bácsi bölcsességeit, Kutya úr és Sümeghy torzsalkodásait vagy épp Janka néni ivászatait, mert simán beleillik az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába.
(via Movieweb)
Az újranézős filmekkel meg így vagyunk
Filmek, amiket bármikor újranéznénk
Biztos mindenkinek van olyan szívének kedves filmje, amit annak idején rongyosra nézett , és azóta is bármikor újra meg tudná nézni, hiába látta már ezerszer. Nos, a filmkritikusok sem kivételek: íme a PORT.hu öt szerzőjének kedvenc „újranézős” filmjei – nem titkoltan a kedvcsinálás céljával!
Tovább
