Nem feltétlenül a mindig merev Katherine Heigl és a folyton laza Gerard Butler a romantikus vígjátékok álompárja, de nyilván ez itt a lényeg, ami nem új poén, de itt felveszik a kesztyűt.
Íme az alapvető irónia! Mi egy romantikus vígjáték legalapvetőbb eleme azon túl, hogy hőseink (viszonylag) jól nézzenek ki? Az, hogy ne bírják egymást, legalábbis eleinte. És úgy gondolom, hogy a kellemetlen megjegyzéseiről ismert Katherine Heigl és a mindig feltűnően laza Gerard Butler a való életben sem biztos, hogy olyan nagyon bírnák egymást, de ugyebár ez egy ilyen szakma, el kell játszani a kialakuló rokonszenvet és vonzalmat, az ellenszenvet pedig félre kell tenni. De miről is van szó A csúf igazságban (2009)?
Adott egy kellemesen/kellemetlenül macsó, kissé idejétmúltan hímsoviniszta pasas, aki úton útfélen azt hirdeti, minden nőt el lehet csábítani, csak akarni kell. A nő inkább romantikus, szerinte minden nőnek megvan a maga szabad akarata, meg józan esze, és különben is, egy kapcsolat szent dolog. Aztán összehozza őket a sors, mert ő, bizonyos Abby (Heigl) egy reggeli tévéműsor producere, a férfi (Butler) pedig az az új műsorvezető, akit a főnöke a megkérdezése nélkül vett fel. A nő nem örül, a férfi pedig élvezi a helyzetet, viszont felajánlja a nőnek, hogy segít neki felszedni azt a jóképű doktort, aki a szomszédban lakik, de persze nem önzetlenségből, hanem azért, hogy bebizonyítsa, a módszerei mindig működnek. Ha mégsem, akkor önként távozik a műsorból. És kezdetét veszi a tánc, aminek úgyis tudjuk a végeredményét…
Ott van a kisebb klasszikusnak számító Harry és Sally (1989), amelyben Meg Ryan egy étteremben megmutatja Billy Crystalnak, milyen könnyű orgazmust színlelni – nyilván némi feltűnést keltve. Nehezen tudom elképzelni, hogy Robert Luketic (Bérgyilkosék, Nyerj egy randit Tad Hamiltonnal!) rendező nem ezt az emlékezetes részt akarta überelni. Merthogy a kérdéses jelenet kedvéért Katherine Heigl egy vibráló bugyit kapott, és a történet úgy csavarodik, hogy ebben a bugyiban kell egy üzleti ebéden részt vennie, a távirányító pedig egy kíváncsi kissrác kezébe kerül – és hősnőnknek ezúttal azt kell eljátszania, hogy NINCS orgazmusa. Ez ugyebár a film egyfajta csúcspontja, nyilván, de szerencsére Butler van olyan rutinos komikus is, hogy elvigye a vállán mind Heiglt, mind az egész vígjátékot, de tényleg vicces, mennyire különbözőek ők ketten. Heigl olyan, mintha egy német Burda újságból lépett volna ki, Butler meg olyan, mintha egy glasgow-i kocsmából esett volna ki, és felpuffadt arcát nézve lehet, hogy pontosan ez történt.
