Persze a Haláli hullák hajnala nem csak a kocsmázásról szól, de hősünk és legjobb barátja egy bizonyos pubban éli fél életét – és itt is küzdenek meg az élőhalottak seregével.
A zombifilm műfaja annyira bejáratott fix elemekre és fordulatokra épít, hogy rendkívül könnyen parodizálható, de a jó paródiához érteni is kell! Nyilván sokat segít, hogy a készítők angolok, hiszen Angliában még az élőhalottak támadása is teljesen más, mint bárhol a világon, ahogy a túlélésért folytatott harc is más szabályok mentén zajlik. Ez a Haláli hullák hajnala (2004) legfőbb ismérve - és legfőbb vonzereje is egyben.
Hősünk, Shaun (Simon Pegg) törzshelyén, a Winchester Pubban tölti zsákutcába jutott élete napjait legjobb cimborája, Ed (Nick Frost) társaságában, emellett állandóan veszekszik az anyjával, és elhanyagolja a barátnőjét. Amikor Liz (Kate Ashfield) kiteszi a szűrét, mondván, képtelen felnőni, mert legtöbb idejét a nála is bumfordibb barátjával tölti, Shaun végre rászánja magát, hogy ráncba szedje életét. Balszerencséjére – vagy sem? - azonban kitör a zombiapokalipszis, ami váratlan lehetőséget ad teszetosza hősünk számára, hogy bebizonyítsa:
lehet rá számítani pasiként, fiúként és barátként is.
Shaun, Ed, a mama és a mostohaapa, valamint Liz és barátai a Shaun által ismert legbiztonságosabb helyen, vagyis a Winchesterben barikádozzák el magukat, ahol szerencsére antik fegyverek díszítik a falakat. Jöjjön, aminek jönnie kel!
Pegg, Frost és a rendező, Edgar Wright – akik egyébiránt a legjobb barátok – nem csak a műfajjal játszanak el, hanem egy pazar kis világot építenek fel, hogy aztán rászabadítsák az élőhalottakat, de mivel Angliában járunk, az egésznek nem apokaliptikus végkicsengése van, inkább olyan, mintha egyszerre sztrájkolnának a takarítók, a tömegközlekedési dolgozók és pár őrült lenne az utcán. Annyiban persze korrigálunk, hogy
Angliában is lehet kőkemény horrort csinálni,
hiszen ott van a két évvel korábban készült 28 nappal később, de itt most a könnyed, vicces úton járunk. Ami nem csak nagyon sikeres lett, de talán az alkotókat is meglepve azonnal klasszikussá vált. Mondhatni, kultfilmmé, amit ezerszer idéznek, ami hivatkozási ponttá vált az évek során, és ami persze hőseink karrierjének is jókora löketet adott. Forgattak is együtt egy még „kocsmásabb” filmet, a Világvégét (2013) – de ezt sokkal jobban szeretjük.
És mitől lett annyira szerethető a Haláli hullák hajnala? Nagyrészt attól, hogy nem kigúnyolja a műfaj jól ismert alapvetéseit, hanem a tetejükre állítja őket, miközben ugyanezt teszi úgy általában a brit életérzéssel és szokásokkal. Teszi mindezt úgy, hogy
bár rengeteg az idétlenkedés és baromkodás, mindez sosem öncélú,
mindig szolgál valamilyen célt, a készítők pedig láthatóan remekül érezték magukat közben. Például többször is felvették azt a jelenetet, amelyben Nick Frost karaktere, Ed megpróbálja felvidítani Shaunt azzal, hogy történeteket mesél a kocsma törzsvendégeiről, ilyenkor rendre improvizált. Jobbnál jobb baromságokat sorolt, Simon Pegg pedig remekül szórakozott - és ilyen az egész film is, haverok ökörködése, de profi módon, nagyon-nagyon szórakoztatóan.
