A Peppermint: A bosszú angyala ( 2018) az Elrabolva filmek gondolatmenetét és felépítését követi, már csak azért is, mert ugyanaz a rendező, vagyis a lényeg, attól még, hogy valaki átlagosnak tűnik, lehet halálosan veszélyes.
Ha valakinek a név nem mond semmit, a Luc Besson filmgyárában nevelkedett Pierre Morel, a pályáját operatőrként kezdő francia rendező készítette az első Elrabolva filmet, a pörgős Párizsból szeretettelt, illetve a vérmacsó Gunmant Sean Penn-nel, szóval aligha nevezhetjük nyeretlen kétévesnek, ígéretes kezdőnek. Morel régi motoros, nem a legnagyobb név a szakmában, tisztességes iparos, aki most kísérletezni kezdett: mi lenne, ha akciófilmet készítene egy háziasszonnyal? Végül is Liam Neesonból sem nézte ki senki, hogy lenyomja az albán maffiát, nem igaz?
Igaz, Jennifer Garnerről tudjuk, hogy nem az a háziasszony alkat, hiszen kőkemény ügynök volt az Alias című sorozatban, és amolyan szuperhősnő volt a Daredevil, a fenegyerekben és annak spin offjában, az Elektrában, de a Peppermint: A bosszú angyalában egyszerű feleségként és anyukaként ismerjük meg. Aki egyik napról a másikra elveszíti a családját. És mivel az albán és a török maffia már ki lett pipálva, egy újabb európai forgatás pedig biztosan túl drága lett volna, így jöhetnek a mindig bevethető mexikói kartelltagok. A férj egyik haverja ugyanis őket akarta meglovasítani, de a kartellekkel senki sem baszakodhat, mert a zsebükben a fél rendőrség és még a bíróság is, így a tetteseket ugyan elfogják, de ugyanazzal a lendülettel fel is mentik, így a felhergelt háziasszonyra marad a bosszúállás.
Aztán hopp, eltelik 5 év, és hősnőnkből megmagyarázhatatlan módon egy kigyúrt igazságosztó, egy mindenre felkészült és elszánt Sarah Connor lesz – csak az derül ki, hogy Európában volt ketrecharcos(!?) -, aki bőrszerkót hord, hogy tudjuk, milyen kemény. És levadássza a mexikóiakat egytől egyig, akikért nyilván nem kár, meg a korrupt ügyvédeket és bírókat is, akikért szintén nem sír senki. És ennyi. Ennyi a sztori, amit legfeljebb az színesít, hogy nem tudjuk konkrétan, ki a korrupt zsaru, és ki nem, de nagyjából mindegy is. Egy akciófilmhez ennél nem is kell sokkal bonyolultabb történet, a John Wick szinopszisa talán még ennél is vékonyabb, mert a lényeg a stílus, a ritmus és az, hogy szimpatikus legyen a főhős. Jennifer pedig mindig is szimpatikus volt – ezért alkalmas egyszerre vígjátékra és akcióra, ami ritka adottság.
Morel pedig profi, aki egy ilyen bosszúállós, leszámolós mesét bármikor kiráz a kisujjából, itt pedig csak arra kellett figyelnie, hogy hihető legyen az, hogy egy 40 kilós nő annyi keményfiút fél kézzel intéz el. Nagyrészt hihető is, mert vigyáztak arra, hogy ne látszódon könnyűnek az, amit csinál, márpedig háziasszonyunk összesen 43 embert hány kardélre a legváltozatosabb módokon. Mert megérdemelték!
