A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) egy csodás metaprodukció, hiszen egy egykor szuperhőst játszó színész nagy visszatéréséről szól, akit egy, annak idején Batmant játszó színész játszik, aki számára ez volt a nagy visszatérés.
Alejandro González Inárritu filmje, a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) egyszerre elképesztő stílusbravúr, vibráló értekezés a művészetről és a művészekről, tanulmány az egóról és a józan észről, illetve látlelet a visszatérésről. A visszatérő persze egyszerre a főhős és a főszereplő, a színész, aki egy színészt alakít, aki korábban híres volt egy szerepében, ha tetszik tudni követni. Riggan Thomson valamikor egy szuperhős szereppel lett híres, akárcsak az őt alakító Michael Keaton annak idején Batmanként, ám annyi év után szeretné, ha egy klasszikus színházi alakítással tudná felhívni magára a figyelmet a Broadway-n, és mindent feltesz az előadásra, amelynek írója, producere és főszereplője is egyben. Az egészről ordít a fenyegető kudarc és a hatalmas bukás, miközben meggyűlik a baja a másik főszereplővel (Edward Norton briliáns játékkal), régóta elhanyagolt lányával (Emma Stone) és a saját hasadt egójával, aki egykori szerepe képében, vagyis a címbeli Birdmanként kíséri. Vagy kísérti.
Inárritu, a Korcs szerelmek, a 21 gramm, a Bábel és a Biutiful rendezője olyan filmet csinált, ami másnak egyszerűen eszébe se jutott volna. A Birdman… ugyanis egyszerre nagyon sokminden. Egy eleve kudarcra ítéltetett egotrip, a szuperhősfilmek szatírája, a művészvilág nem minden kritika nélküli körüljárása, kísérleti produkció – a filmzene például csak dobszóból áll –, jutalomjáték Keaton és mások számára és technikai bravúr. Merthogy a film úgy készült, mintha iszonyatosan hosszú, vágatlan snittekből rakták volna össze. Iñarritu rendszerint így forgat, igazából nem is változtatott hozzá a forgatási módszerein. A sokat látott amerikai színészek mindegyike elborzadt, amikor megtudta, milyen hosszú részeket vesznek fel majd egyben: nem volt ritka, hogy 15 oldalnyi dialógust mondtak fel, mire felhangzott az „Ennyi!” kiáltás, és közben természetesen minden mozgásnak is pontosan stimmelnie kellett.
Ami azt is jelenti, hogy rengeteget bakiztak. A színészek munka közben saját díjat alapítottak: a bakizási versenyben végül Emma Stone lett az első: az ő nyelve botlott meg a legtöbbször, vagyis miatta kellett a hosszú snitteket a leggyakrabban újravenni. Zach Galifianakis viszont nemcsak a legviccesebb szereplője a filmesekről szóló komédiának, hanem a legfegyelmezettebb is: a házi statisztika szerint ő teljesített a legpontosabban, a legkevesebb hibával. Ami persze csak érdekesség, a lényeg az, hogy a Birdman egy bravúr, szinte minden szempontból, és a sokak által már leírt, hosszú évek óta csak mellékszerepeket kapó Keaton zseniális, ahogy mindenki más is körülötte, a történet pedig a saját farkába harap, az előadásról szóló előadással, a visszatérést eljátszó visszatérővel a művészek világában, ahol minden lehetséges.
