76 éve húzkodta meg Japán az Egyesült Államok bajuszát, és egy darabig úgy tűnt, hogy semmi sem állíthatja meg a Felkelő Nap országát. De csak egy darabig.
Egy jó műsorszerkesztő tudja, mikorra időzítsen egy adott filmet, és pontosan ez történt ebben az esetben, hiszen a Pearl Harbor - Égi háború pontosan a Csendes-óceáni haditengerészeti támaszpont elleni hadüzenet nélküli japán támadás kerek évfordulóján kerül újra elénk. És bár szokás lesajnálni a pirotechnika-mániás Michael Bay munkáját, és persze magát Bay-t is, de egy rendkívül izgalmas alkotással van szó, ahol persze keveredik a valóság és a fikció, de ami tényleg a valóságra épül, az nagyon jó. A fikció kevésbé.
1970-ben már született egy nagyszabású, érdekes módon amerikai-japán együttműködéssel készült háborús filmdráma, a Tora! Tora! Tora!, ami, bár játékfilm volt híres színészekkel, szinte dokumentumfilmként mutatta be a támadás előkészületeit és kivitelezését. Bay nyilván valami teljesen mást akart, más is az ő stílusa, így végül az egész történelmi fordulópontot, na mire építette fel? Hát a leghollywoodibb klisére, amit csak találhatott, a szerelmi háromszögre. Két pilóta, akik gyerekkoruk óta barátok, és mindig is a repülésről álmodtak, ugyanabba az ápolónőbe szerelmesek.
Ám az a pilóta, aki össze is jön a lánnyal, elmegy a már harcban álló Angliába a németek ellen harcolni, de halálhírét keltik, így a második pilóta is összejön a nővérkével, csupa jószándékból, de visszatér az első. És megjönnek a japánok, a srácoknak pedig harc közben kell rendezniük magánéleti problémáikat. Ami persze hülyeség, és mivel az egyik pilóta Ben Affleck – a másik Josh Hartnett – olyan nagyon árnyalt játékra se számítsunk. Ami viszont magát a támadást illeti, azt a rendező a lehető leghitelesebben, a tényekhez ragaszkodva komponálta meg, másrészt iszonyú látványosra sikerült.
Nagyjából negyven percet tesz ki, ahogy a japán bombázók, torpedóvetők és vadászgépek elképesztő rombolást visznek véghez a kikötőben és a környező repülőtereken, elpusztítva az amerikai flotta büszke csatahajóit és több száz repülőgépet, és alig néhányan voltak képesek visszavágni. És nem kitaláció, hogy két másnapos amerikai pilóta fel tudott szállni, és több japán gépet is lelőtt, ahogy az sem, hogy az egyik cirkáló színes bőrű szakácsa megszerezte az ország legmagasabb rangú kitüntetését, amikor az égő fedélzetről egy géppuskával tüzelve szintén több ellenséges géppel végzett.
És szintén tény, hogy alig néhány hónappal „a becstelenség napja” után amerikai gépek bombázták Tokiót, amivel ugyan nem okoztak komoly károkat, viszont jót tett a morálnak, bár kitaláció, hogy a vadászpilóta hőseink bombázókat vezettek volna a bevetésen. A méregdrága produkció ugyan nyilvánvaló túlzásai és a csöpögős love story miatt nem került a nagy háborús klasszikusok közé, de amikor végre a háborút mutatják, az olyan, mint az igazi háború, csak még látványosabb!
