Monty Python Repülő Cirkusza (1969–1974)

A John Cleese, Graham Chapman, Terry Gilliam, Eric Idle, Terry Jones és Michael Palin fejéből kipattant őrült szkeccsshow-sorozatot az egész világon mindenhol imádják – annak ellenére, hogy a legtipikusabb angol humort vonultatja fel. A széria mára nemcsak kultikussá vált, de kijelenthető, hogy

a televíziózás egyik legnagyobb hatású műsoráról van szó.

Talán nincs is olyan ember, aki ne tudna idézni tőlük legalább egy jelenetet (akár a hülye járások minisztériumát, akár a halott papagájosat, akár a favágó dalát, akár a spanyol inkvizíciót, a sor szinte a végtelenségig folytatható), még úgy is, ha magát a sorozatot sose nézte – hiszen a csapat öt egész estés filmet is forgatott (Monty Python: A legjobb jelenetek, Gyalog galopp, Brian élete, A Monty Python Amerikában, Az élet értelme), szóval hálistennek nehéz lett volna totálisan elkerülni őket. Mi is imádjuk az egyesek által „a komédia Beatlesének” tartott hatost: korábban ebben, ebben és ebben a cikkünkben válogattunk kedvenc jeleneteinkből (az egyik cikkhez sajnos Terry Jones halála szolgáltatott szomorú apropót).

Waczak Szálló (1975–1979)

Cleese három évad után kiszállt ugyan a Monty Python Repülő Cirkuszából, de a Gyalog galopp és a Brian élete kedvéért természetesen szívesen csatlakozott hozzájuk a bolondozásban. A két mozifilm között akkori feleségével, Connie Boothszal leforgatta a Waczak Szálló című kultikus tévésorozatot, melynek az első évadát 1975-ben, a másodikat 1979-ben vetítette nagy sikerrel a BBC. A széria központi alakja a goromba, fukar és karót nyelt hoteltulajdonos, Basil Waczak (eredetileg: Basil Fawlty), aki feleségével, Sybillel és két állandó segítségével, a rendíthetetlen nyugalmú Pollyval (őt játssza Booth) és a kétbalkezes spanyol pincérrel, Manuellel üzemeltet egy panziót az „angol Riviérán”, Torquay-ban.

A figurát Cleese egy valódi szállodaigazgatóról, bizonyos Donald Sinclairről mintázta,

aki a Monty Python Torquay-ban eltöltött nyaralásakor nem bánt túl vendégmarasztalóan a társulat tagjaival. Bár Sinclair és a családja nehezményezte, hogy a széria ennyire negatívan ábrázolta őket, lányai szerint Cleese tökéletesen játszotta el az apjukat, aki művelt ennél cifrább dolgokat is „az igazi Waczak Szállóban”.

Halló, halló! (1982–1992)

A II. világháború napjait éljük. Főhősünk, René a legkevésbé ellenálló tagja a francia ellenállási mozgalomnak. A kis párizsi kávézó tulajdonosa ugyanis cukor, vaj és egyéb luxuscikkek fejében hajlandó kisebb szívességeket tenni a megszálló csapatokat képviselő Kurt von Strohm ezredesnek.

Ám egy nap az ablakon át betoppan az életébe az ellenállási mozgalom egyik szűkszavú képviselője, aki semmit sem mond el kétszer.

Hazafias kötelességére és két angol ejtőernyős közeli érkezésére figyelmezteti Renét, akinek élete ettől kezdve csupa megpróbáltatás: megpróbálja ugyanis elrejteni a két angol ejtőernyőst, megpróbálja anyósa ágya alatt installálni a rádió adóvevőt, megpróbálja kijátszani a német megszállók figyelmét, megpróbálja kielégíteni a két pincérlány olthatatlan szereleméhségét és megpróbálja elterelni a felesége figyelmét. Nem kis feladat ez hősünk számára, akinek – mint az elég hamar kiderül – nem az ellenállás a fő erőssége.

Fekete Vipera (1983–1989)

A hazánkban leginkább Mr. Beanként ismert Rowan Atkinson eggyel kevésbé ismert, de így is nagyon népszerű sitcomja

ez az egyszerre vicces, gunyoros és kifinomult sorozat,

ami négy évadán kívül a rajongók legnagyobb örömére több különkiadást is megért (Fekete Vipera: Oda-vissza, A Fekete Vipera karácsonyi éneke).

Atkinson játssza a szériában magát a címbeli Fekete Viperát, vagyis Edmundot, Edinburgh hercegét, vagyis Lord Edmund Feketeviperát, vagyis Mr. E. Feketeviperát, vagyis Edmund Feketevipera századost – a Fekete Vipera ugyanis a sötét középkortól kezdve az Erzsébet-kori Anglián és a régensség korszakán át egészen az I. világháborúig parodizálja a brit történelmet. Mindebben pedig nem kisebb nevek voltak Rowan Atkinson tettestársai, mint Hugh Laurie és Stephen Fry (színészként), illetve az azóta leginkább az Igazából szerelem író-rendezőjeként ismertté vált Richard Curtis (Atkinson társkreátoraként és társ-forgatókönyvírójaként).

Csengetett, Mylord? (1988–1993)

Az 1920-as évek Angliája. London előkelő negyedében él a megözvegyült Lord Meldrum öccsével, Teddyvel, anyósával, Lady Lavenderrel, két lányával, Cissyvel és Poppyval, ne meg persze a személyzettel. A Meldrum házban lakó szakácsnő, Mrs. Lipton, a komornyik, Alf Stokes, a lakáj, James Twelvetrees, Henry, az inas, Ivy, a szobalány és Mabel, a megvetett cseléd élete szorosan összefonódik őlordsága és családja életével – sokszor túlságosan is, mármint ami a fiatal, szemrevaló szobalányokat illeti. Szóval a londoni mindennapok tanúi lehetnek a nézők, de nem akármilyen módon, hanem a jellegzetes angol humor tálalásában.

A Csengetett, Mylord? érdekessége, hogy saját hazájában sosem volt különösebben népszerű, nálunk viszont annyira imádja a közönség, hogy a kilencvenes évek óta (amikor először láthattuk) nem bír kikopni a tévécsatornák ismétlései közül – tegyük hozzá, szerencsére, hiszen David Croft és Jimmy Perry sorozata tényleg imádni való, és egyesíti magában a szappanoperák (lásd a folyamatos szívbéli kalandokat) és a helyzet- és jellemkomikummal egyaránt gyakran operáló vígjátéksorozatok legjobb tulajdonságait. A széria magyarországi népszerűségét egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2018-ban rajongói adakozásból sikerült Magyarországra csábítani egy közönségtalálkozó erejéig a főszereplőket, akik eleinte nem is sejtették, mekkora sztárnak számítanak nálunk.

Mr. Bean (1990–1995)

Az egész világ ismeri a földkerekség leggátlásosabb emberét, akinek személyisége parádés ötvözete az ártatlanságnak, a rosszindulatnak és a leleményességnek. Kerüljön akármilyen helyzetbe, Mr. Bean mindig talál olyan utat, ami egy normális embernek eszébe sem jutna. Az 1990 és 1995 között futott sorozat mindössze 15 epizódból áll,

A botcsinálta angol kisember figurája egyébként már 1979-ben megszületett, eleinte ráadásul Mr. White-nak hívták. A sorozat hihetetlen népszerűsége alighanem abban rejlik, hogy a karakter nem nagyon beszél, inkább gesztusokkal és testbeszéddel magyarázza el, mit gondol, szerencsétlenkedéseinek apropója pedig mindig valami olyan hétköznapi, közérthető élethelyzet, mint az autóvezetés vagy a vásárlás, amivel mindenki nap mint nap szembesül.

Páran párban (2000–2004)

A Páran párban hat fiatal sztorija, akik közül Steve és Susan összejönnek, és mindketten hozzák magukkal a múltjukat: azaz exeiket és jó barátaikat. Susan azelőtt Patrickkel volt, de így, hogy a srác „felszabadult”, azonnal ráhajt a lány gyerekkori barátnője, Sally és Steve exe, Jane is. Aztán itt van még Jeff, Steve barátja (egyúttal Susan egykori egyéjszakás kalandja), aki bármelyik nővel szívesen összejönne, mégis mindig hoppon marad.

Ebből a sztorileírásból annyira nem jön le,

de a Páran párban gyakorlatilag a brit Jóbarátokként működik

– csak még annál is nagyobb hangsúlyt kap benne a szex. A hasonlóság egyébként olyan erős, hogy a két sorozatban mindenkinek megvan a maga megfelelője. Steve és Susan párosa egyértelműen Rossnak és Rachelnek feleltethető meg, a dilis Jane természetesen Phoebe, a fura Jeff pedig Chandler. A Páran párban azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – tökéletesen élvezhető darab, önmagában is.

A hivatal (2001–2003)

A Steve Carell főszereplésével forgatott amerikai remake elsöprő sikere sajnos elhomályosította az eredeti verzió nagyságát, pedig tömegek gondolják úgy, hogy ez az egyetlen, igazi és a későbbinél sokkal jobb és viccesebb Office. A dokumentumfilmnek, pontosabban dokusorozatnak álcázott képsorok egy kisvárosi papírértékesítési telephely hivatali életének mindennapjait mutatják be, középpontban a menedzserrel, David Brenttel (az azóta éles nyelvű humoristaként hazánkban is megszeretett Ricky Gervais, aki egyúttal a széria forgatókönyvíró-rendezője is).

A valójában kellemetlen figura saját magáról úgy gondolja,

„lazán humoros” beszólásaival teremt „vidám hangulatot” a munkahelyen (persze nem).

Az igazgatóságon ezzel szemben úgy tartják, hogy mindennél fontosabb a jó teljesítmény, ezért létszámleépítést és összevonást terveznek.

Futottak még... (2005–2007)

A hivatal után Gervais egy majdnem ugyanannyira vicces sitcommal jelentkezett: ebben egy szerencsétlen statiszta hányattatásairól mesél, ismét saját magával a főszerepben. Andy és legjobb barátja, Maggie kínosabbnál kínosabb kalandokba keveredik, miközben soha nem adják fel, és szorgalmasan eljárnak a szereplőválogatásokra, de persze csak légvárakat építenek a vágyaikból. Önmagán kívül Andy legnagyobb hátramozdítója saját ügynöke, Darren, aki gyakorlatilag semmit sem tesz ügyfele karrierjének érdekében (Stephen Merchant alakítja, aki Gervaisszel együtt a széria forgatókönyvíró-rendező-kreátora, ahogy már A hivatalt is együtt készítették).

A Futottak még… védjegye egyébként, hogy mindegyik epizódjában feltűnik cameoszerepben valamilyen nagy sztár,

Robert De Nirótól és Kate Winslettől kezdve Orlando Bloomon és David Bowie-n át Daniel Radcliffe-ig,

akik a legtöbb esetben tovább alázzák Andyt.

Kockafejek (2006–2013)

A Reynolm Iparvállalat sokemeletes épületben működik, csodálatos kilátással és csodálatos környezettel. A pincében lévő IT részlegnél dolgozik Roy (az azóta mozifilmekben is befutott Chris O'Dowd) és Moss. A két fickó igazi számítógépb*zi, csak a komputerük érdekli őket. Érzelemmentes, hűvös világuk egyik napról a másikra darabokra hullik, amikor egy új menedzsert vesznek fel melléjük. A vonzó fiatal nő, Jen úgy lesz a két srác főnöke, hogy

szó szerint még azt sem tudja, mit takar az IT rövidítés,

ami – ahogy a karakterek különbözősége is – rengeteg poénra ad lehetőséget. Jen, Roy és Moss közös sorsuk miatt (a cégnél mindenki levegőnek nézi őket, még a takarítók is), egy csapattá kovácsolódnak, és együtt próbálják meg felvenni a harcot a minden esetben idegesítő külvilág, azaz a Reynolm Iparvállalat dolgozói és úgy általában a velük kapcsolatba kerülő összes emberrel szemben. Jelszavuk a harcban: „próbálta már újraindítani?”

Fleabag (2016–2019)

A londoni Phoebe Waller-Bridge jelenleg a tévé és a film egyik legizgalmasabb személyisége. Ugyanannyira van jelen független, saját produkciókban, mint a legnagyobb blockbusterekben, és neki köszönhetően végre vannak jól megírt női karakterek a kisképernyőn. Waller-Bridge-nek a nagy áttörést a Fleabag hozta meg, ami saját egyszemélyes színdarabján alapul. Az első évadával 2016-ban, a másodikkal pedig 2019-ben jelentkezett sitcomnak az alkotó volt a kreátora, a forgatókönyvírója és a főszereplője: egy harmincas londoni nőt alakít, a címbeli Fleabaget, akinek zűrzavaros életét szűk félórás epizódokból ismerhetjük meg.

Fleabag egy rosszul menő kávézót vezet Londonban, van egy karót nyelt nővére, pár éve veszítette el az édesanyját, amiből kifolyólag elég bonyolult a viszonya az apja új barátnőjével, és persze folyamatosak a pasiügyei is – mindebből azonban nem derül ki, mitől olyan zseniális Waller-Bridge sorozata, mivel nem maga a cselekmény a rendkívüli, hanem a figura, akinek a szűrőjén mindezt kapjuk (és ezt a szűrőt a szó legszorosabb értelmében kell venni, hiszen Fleabag gyakran töri át a negyedik falat, és közvetlenül szól a nézőhöz).

„A főhősnő személyisége olyan, mint bármelyikünké – csak meg kell szorozni úgy százzal.

(…) Ebből talán egy kicsit már sejthető, hogy a Fleabagnek brutális a humora. Waller-Bridge egyáltalán nem fogja vissza magát, sem, ami a szexuális témákat, sem, ami a kínos szituációkat illeti. Ennek köszönhetően nagyon sokszor fogjuk kellemetlenül érezni magunkat a széria megtekintése közben, de valahogy mégsem lehet ellenállni neki” – írta a sorozatról a PORT.hu kritikusa.

After Life – Mögöttem az élet (2019–2022)

Tony (a listánkon három alkotásával is szereplő Gervais) egy kisváros jelentéktelen újságjánál dolgozik, nevetséges helyi szenzációkról ír, vacak interjúkat készít unalmas emberekkel, és látványosan utálja őket, ahogy a munkáját és az életét is. Imádott felesége ugyanis nemrég halt meg rákban, és a férfi azóta teljesen értéktelennek érzi az életét – meg is tesz mindent, hogy minél hamarabb véget érjen. Aztán ez az egész átalakul fásult önpusztítássá, végtelen önsajnálattal pedig folyamatosan jelzi, hogy neki a legrosszabb az egész világon.

„Ahogy öregszik, Ricky Gervais egyre szentimentálisabbá válik, ám ha követtük eddigi munkásságát, azért már A hivatalban is láthattuk, hogy hiába is igyekszik palástolni, klasszikusan romantikus fickó ő. (…) A Netflix számára készült After Life-ban már nem is rejtegeti ezt az oldalát, hiszen

a cinikus, prosztó humor szinte csak álca, ugyanis egy igen érzelmes sorozatról van szó”

– írtuk az idén januárban zárult sorozatról, aminek ugyan az utolsó évada közel sem sikerült olyan jól, mint a korábbiak, de ez nem von le annyit az értékéből, hogy ne fért volna fel a listánkra, és hogy ne imádnánk így is (majdnem) töretlenül.

(via Listverse, Wikipedia)