A '80-as évek tévéreklámjairól viszonylag egységes idehaza a konszenzus: vagy megmosolyogtatóan bárgyúak, vagy meglepően ötletesek voltak. És szinte mindegyiket Sas István készítette. Én vagyok a Skála Kópé, reklámom a Skála-Coopé; Heló, Leó!; Traubit akarunk!; Cascót akarok kötni!; Köszönjük néked Sárvár, Sárvári Termálkristály!; Minden időben Tisza cipőben; Fabulon a bőre őre – napestig lehetne sorolni örök kedvenceinket a rendszerváltás előtti időszakból. No persze a szocialista reklám eleve egy fából vaskarika dolog volt, hiszen egy olyan környezetben, ahol a nagy állami vállalatok az élet minden területét lefedték, klasszikus értelemben vett konkurenciaharc maximum az üdítőitalok piacán bontakozhatott ki, hiszen a Márka, a Traubisoda, a Sztár és a Gyöngy mellett Pepsit és Coca Colát is palackoztunk idehaza külföldi licenc alapján. És bár egy tervutasításos rendszerben igazából nem is lett volna szükség a Kádár-korszak termékeinek reklámjára, mégis készültek ilyen tévészpotok. Egyrészt presztízs okokból, bizonyítékul, hogy lám, mi is tudjuk ugyanazt, amit a hanyatló Nyugat tömegmédiája. Másrészt edukációs jelleggel, hogy a lakosság megismerje az olyan modern és korszerű vívmányokat, mint a fagyasztott élelmiszer, a Videoton TV Computer vagy a gumióvszer.

1990 után aztán a hirtelen nyakunkba szakadt vadkapitalizmus magával hozta a nyugati tévéreklámok áradatát. Ezek általában jóval rövidebbek voltak a '80-as évekbeli magyar társaiknál, és már sokkal kevésbé voltak humorosak. Jellemzően leginkább magát a márkát sulykolták belénk egy-egy dallamos szignállal vagy ütős jelmondattal, amelyek ha a bevásárlásokkor is ott motoszkáltak a fülünkben, akkor jó eséllyel az adott cég termékét vásároltuk meg, és nem a konkurenciáét. Alábbi cikkünkben kifejezetten azokat az emlékezetes reklámokat gyűjtöttük össze, amelyek a Port.hu alapításának évében, 1995-ben voltak láthatóak a tévében. Ezért sajnos kimaradt a listánkból többek között a Wick Attemfrei legendás „az orromat is tisztíccsa” reklámja, mivel az '94-ben futott (és elég hamar „betiltották” a felháborodott magyartanárok és a Magyar Labdarúgó Szövetség tiltakozása miatt).

1. Drei Wetter Taft – Berlin, erős szél...

Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez volt a '90-es évek egyik legemblematikusabb reklámja, számos korabeli mém és poén forrása. Én legalábbis a ma napig mondogatom, ha rossz idő van, hogy „London, szitáló eső...”, a suliban pedig már annak idején is azzal viccelődtünk, hogy ki kéne egészíteni a szpotot egy morbid sorral: „Csernobil, sugárzó derű, és a frizura még mindig tökéletes – mindkét fejen!”

2. Gilette – Férfiasan tökéletes

A '90-es évek reklámjai mai szemmel visszatekintve igencsak hímsoviniszták voltak, és egyértelműen kijelölték a nemi szerepeket. A férfi meghódítja a csinosabbnál csinosabb nőket, és sikert sikerre halmoz a munkában – köszönhetően a pompás illatú dezodorának, tusfürdőjének és borotválkozás utáni arcszeszének. Eközben a feleség otthon mos, főz és takarít, ujjongva, hogy mindez milyen egyszerű az új Omóval meg a Maggi leveskockával, így jut ideje a gyereknevelésre is (ha meg mindez meghaladja az erejét, csak bedob valami multivitamint vagy fejfájáscsillapítót, és minden egy csapásra megoldódik). Ma már azért szerencsére nem erőltetik ennyire a reklámok a macsókultuszt, legfeljebb akkor, ha egy-egy paródiába hajló Super Bowl-reklámot direkt ilyesmire építenek fel.

3. Old Spice – Bizonyíték, nem ígéret

Ez a jól ismert Old Spice-reklám alighanem pont annyit tett a kellemetlen testszag ellen, mint amennyi kárt okozott azzal, hogy az életet egy soha véget nem érő, kedélyes tengerparti kosarazgatásnak mutatta be, ahol ha keményen odateszed magad, akkor garantált az izmos felsőtest, a pöccre induló motor és a bomba barátnő!

4. Denim – A férfinak, akinek minden sikerül

A hímsovinizmus non plus ultrája, ahol a barlanglakó, Rambo-késsel borotválkozó, nagybetűs Férfi illata annyira megvadítja a párductestű nőt, hogy azonnal le akarja rántani hősünkről a boxeralsót... Csoda, ha ezek után minden pattanásos kamasz (ideértve jelen sorok szerzőjét is) Denimmel locsolta magát, miután lenyírta az épphogy csak kiserkent huszárbajszát? A '90-es években levetített reklámok narrátora és a hangzatos szignálok felolvasója egyébként jellemzően az itt is hallható Hankó Attila volt, de sokszor találkozhattunk Keresztes Tibor (alias Cintula), Kósa L. Adolf, Kautzky Armand és Szabó-Sipos Barnabás jellegzetes orgánumával is ebben az időszakban.

5. Domestos – Minden baktériumot elpusztít

Mit csináltunk azelőtt, hogy a brit Unilever nálunk is forgalomba hozta volna a ma már jól ismert, kacsanyakú vécéfertőtlenítőjét, a Domestost? Ahogy a népszerű pesti vicc mondta akkoriban: nem sz*rtunk a perem alá! Az alábbi Domestos-szpot egyébként abból a szempontból is tökéletes kortörténeti dokumentum, hogy aki annak idején rögzítette a VHS képmagnójával, az felvette a reklámblokk végi műsorajánlót is. Így kiválóan beazonosíthatja az utókor, hogy egy 1995-ös reklámról van szó, mivel az online is hozzáférhető, régi tévéújságokból (és tematikus blogokból) könnyedén kikereshető, melyik évben esett július 8-ra szombat, amikor az MTV1 a Még drágább az életedet vetítette.

6. Wolf – Az első farkas, aki sütni tud

A mackó alakú burgonyaszirom, vagyis a nálunk is ismert és kedvelt Pom-Bär 1987-ben indult hódító útjára Németországból, de Magyarországon csak a rendszerváltás után került forgalomba, sok más nyugati ropogtatnivalóval együtt. Természetesen ha ehető német medvéről van szó, akkor a kollektív emlékezetünkből azonnal előugranak olyan reklámdalocskák is, mint a „Haribo macht Kinder froh und Erwachsene ebenso!”, de aligha kell szégyenkeznie a Pom-Bärnek a maga eurodance slágerével. És hogy a tévés állatkert teljes legyen, említsük meg, hogy az a bizonyos Wolf, vagyis az első farkas, aki sütni tud időközben egybeolvadt a Chióval (mindkét márka tulajdonosa az Intersnack), így ma már az ő logójuk virít a Pom-Bär zacskókon.

7. Big Babol – Tűz, nem tapad, újratölt!

Bár én világ életemben Hubba Bubba-párti voltam, ha finom és nagyra fújható rágógumiról volt szó, a Big Babol reklámja örökre beleégett a retinámba a vadnyugati díszlete és a vagány kislány miatt. No meg persze azért, mert úgy hirdette magát, hogy nem tapad – a gyerekek ruhájára. Érdekes módon itt a kiírt reklámszöveg („A vadnyugat legnagyobb és leggyorsabb lufija.”) más, mint ami a szpot végén elhangzik („A vadnyugat legnagyobb, leggyorsabb, legpuhább lufija.”) az ismert színész és szinkronhang, Rajkai Zoltán tolmácsolásában.

8. Calgonnal a mosógép is tovább él

Akik a Kádár-korszakban éltek, a saját bőrükön is megtapasztalhatták azt, hogy a '60-as évektől szinte mindenki számára elérhető tartós fogyasztási cikkek, a Hajdu mosógépek, a Lehel hűtők vagy a Videoton tévék szó szerint tartósak voltak. Ha egyszer valaki vett egy ilyet, akkor egy emberöltőn át elduruzsoltak, ha meg mégsem, akkor el lehetett vinni megjavíttatni a Gelkába. Az elemzők szerint részben ezek a presztízsterméknek számító, hosszú életű, tartós fogyasztási cikkek voltak egyúttal a szocializmus sírjának megásói is. Hiszen amíg a keleti blokkban az emberek egyszer vettek a gondosan félretett pénzükből mosógépet és hűtőt, addig ma már azt látjuk, hogy a kapitalista világban a tartós fogyasztási cikkek amortizációja és a technológiák villámgyors elavulása miatt folyamatosan cserélni kell a számítógépünket, a mobiltelefonunkat, a tévénket, a hűtőnket és az autónkat, állandó pörgésben tartva ezzel a gazdaságot. A Calgon, amiről jól tudjuk a reklámokból, hogy ezzel a mosógép is tovább él, 1930 óta azoknak a kisembereknek a barátja, akik nem biztos, hogy olyan gyakran megengedhetik maguknak a kemény víztől leamortizálódott mosógépük cseréjét.

9. Coccolino – Frissebb, lágyabb, jobb

A '90-es években aligha volt olyan kisgyerek, aki ne szeretett volna a tévéreklámok hatására egy pihe-puha, fehér plüssmacit, akit természetesen Coccolinónak nevez el. A frissen mosott ruhákba a szekrény tetejéről előszeretettel belehuppanó figura népszerűségét a Unilever is jó érzékkel ismerte fel, ezért egy időben tényleg lehetett Coccolino-macit kapni az frissebb, lágyabb, jobb öblítő mellé (igaz, nem pont ugyanúgy nézett ki, mint a reklámfilmben).