Eredeti címén a Generation Kill a valaha készült legjobb háborús sorozatok közé tartozik, de szemben Az elit alakulattal vagy a The Pacific-kel, ezek a katonák nem hősök, és nem is akarnak azok lenni. Igaz, egy teljesen más háborúról van benne szó.
Szokás mondani, hogy az HBO saját gyártású, hétrészes minisorozata, a Generation Kill, vagyis a Gyilkos megszállás (2008) a hihetetlenül sikeres Az elit alakulat babérjaira ácsingózik, de ez messze nem így van. Két különböző korszakról és két különböző háborúról van szó. Míg a II. világháború esetében nyilvánvaló volt, kik a jók és kik a rosszak, különösen a nyugati hadszíntéren, az iraki invázió megítélése már az első naptól kezdve vitatott volt, különösen azok után, hogy a támadást „igazoló” tömegpusztító fegyverek nem is léteztek, amit az amerikai hírszerzés végig tudott. És míg a Steven Spielberg nevével fémjelzett Az elit alakulat - vagy a 2010-es, szintén remek The Pacific – A hős alakulat - végigkíséri hősies katonáit a háború elejétől a végéig, közben sorsdöntő győztes ütközeteket mutatva be, addig az ilyen szempontból elhibázott magyar című Gyilkos megszállás csak a hadműveletek kezdetét mutatja meg – ahol a hősiességnek nyoma sincsen.
A sorozat az „Iraki Szabadság Hadművelet” első napjait mutatja be az Irakba az elsők között behatoló amerikai felderítő tengerészgyalogosok egyik osztagának nézőpontjából. Pontosabban nagyrészt azt látjuk, amit annak idején a The Rolling Stone magazin „beágyazott” riportere, Evan Wright (Lee Tergesen) látott, aki a könnyen páncélozott Humvee-kal együtt száguldott Bagdad felé a tengerészgyalogosokkal, megélve mindazt, amit ők megéltek, megtapasztalva a harcot és úgy általában a katonalétet, ahol
a legnagyobb veszélyt nem az ellenség, hanem a saját túlbuzgó és inkompetens tisztjeik jelentik.
Akik hol csapdába küldik embereiket, hol saját csapataik koordinátáira kérnek tüzérségi csapást, hol egyszerűen csak halálra szekálják őket.
Minden idők 10 legjobb háborús sorozata
Nagy feladat háborús sorozat készíteni, pláne olyat, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel pontosan és látványosan, de mi összeszedtük a 10 legjobb ilyen sorozatot az ezredforduló utánról.
Tovább
A riporternek azonban szerencséje van, ő az Afganisztánt is megjárt veterán Brad 'Jeges' Colbert őrmester (Alexander Skarsgård) Humwee-jában utazhat, aki mindig józan marad, jól ítéli meg a helyzetet, és van türelme mások hülyeségéhez. Néha ő is bekattan, de akkor semmi mást nem csinál, mint félmeztelenül körbe rohangálva „repülőgépezik” a többiek legnagyobb örömére. Velük van még a kocsiban a sofőr, Ray Person (James Ransone), a század bohóca, aki minden különcsége ellenére remek katona és Trombley tizedes (Billy Lush), aki bevallottan azért csapott fel tengerészgyalogosnak, hogy ölhessen – és van is tehetsége hozzá.
„Ő egy pszichopata. Szerencsére a mi pszichopatánk.”
– mondja róla Ray a maga filozofikus módján. Bár az invázió menetrend szerint zajlik, a felderítők élete nem fenékig tejfel, hol páncélos gyalogságként vetik be őket, hol csapdába sétálnak bele, hol más amerikai egységek veszik tűz alá őket – vagyis működik a „háborús köd”.
És ettől más a Gyilkos megszállás, mint a többi háborús sorozat, hogy egy másodpercre sem moralizál, hanem megmutatja, milyenek a katonák. Adott esetben rasszisták, műveletlen taplók, csak úgy ömlik a szarság a szájukból, de egymásért bármit megtennék, akárcsak azokért a tisztekért, akik tisztességesen bánnak velük. És azt is látjuk, hogy kevés ilyen van - a többiek olyanok, mint a B század parancsnoka, „Kőbunkó” hadnagy, aki hiúságból nem vonja vissza a saját emberei életét veszélyeztető tűzparancsot, vagy Sixta őrnagy,
akit ütközet alatt is egyetlen dolog érdekel, az előírás szerinti arcszőrzet.
Az utóbbi tiszt nyilvánvalóan egy pszichopata állat volt, akit később 30 évre ítéltek el gyerekmolesztálásért. Nem tudom, hogy a készítőknek, Simon Cellan Jones és Susanna White rendezőknek (nem mellesleg a Drót alkotóiról van szó) hogyan sikerült elérnie, hogy ne pereljék rommá a produkciót, mert itt valós emberekről van szó – igaz, magát a tengerészgyalogságot nem állítják be rossz színben, de mondjuk jóban sem.
A „küldetés” gyakorlatilag lényegtelen, a katonák 10-ből 9 esetben pont leszarják, hogy az irakiak mit gondolnak róluk, milyen benyomást keltenek és ennek milyen hosszú távú hatása van az eseményekre. Merthogy van, aki ekkor még tényleg felszabadítóként üdvözölte az amerikaiakat, voltak, aki egyszerűen nem akartak ellenük harcolni, de voltak fanatikusok is.
Hőseink egyszerű katonák, teszik, amit nekik mondanak,
és ha az történetesen marhaság, akkor káromkodnak egy sort. És igen, bármilyen szörnyen hangzik, de örülnek neki, ha lelőnek valakit, mert ez azt jelenti, hogy jól csinálják a dolgukat. És a sorozat annyira hűen adja vissza a katonaéletet annak minden „szakzsargonjával” és rövidítéseivel, alá- és fölérendeltségi viszonyaival, bennfentes poénjaival, hogy civilként nehéz elsőre belerázódni, de érdemes. Az itt felfedezett Alexander Skarsgård és a zseniális James Ransone elképesztő párost alkotnak – akik, ha nem harcolnak vagy egymást szívatják, akkor fejhangon énekelnek. Végig, egész Irakon át, akármit, csak ne country zenét…
