Jó kis gonosz, skandináv humor - Jo Nesbø módra

Mi van, ha a rengeteg pénz, amit a haverokkal nyertél, nem áldás, hanem átok, és ez nyitja meg a pokol kapuit? Jo Nesbø korai regényének korai filmváltozata ezzel a gondolattal játszik el, kissé szadista módon, mégis viccesen.

Múlt heti tévéajánlónkban a Hóember (2017) című (félig) skandináv krimi kapcsán veséztük ki, hogy ha jól volt a regény, amely alapján készült, akkor miért nem sikerül a film, a kérdéses regényt pedig nem más írta, mint Jo Nesbø. És mivel Nesbø már jó ideje a legmenőbb skandináv krimiírók egyike – és persze a legmenőbb meseszerzők egyike, de az más tészta (Doktor Proktor pukipora) -, logikus, hogy sokan próbálják megfilmesíteni munkáit. Az egyik ilyen jelentkező honfitársa, a szintén norvég Magnus Martens (A legtöbb ember Kínában él...) volt, akivel nyilván jóban voltak, mert együtt írták meg Nesbø regénye alapján a Jackpot (2011) forgatókönyvét.

A Jackpot jelen esetben egy telitalálatos tippmix szelvény, a feladói pedig egy műanyag karácsonyfákat előállító üzem dolgozói. Csakhogy a svéd-norvég határ közelében álló gyár vezetői előszeretettel vesznek fel börtönviselt dolgozókat, új esélyt adva nekik, és a boldog nyertesek is közéjük tartoznak. Akik rögtön azon kezdenek agyalni, hogy mi lenne, ha a megnyert több mint másfél millió koronát nem négyfelé kéne osztaniuk, hanem kevesebb felé, és innen indulnak azok az események, amelynek végeredményét egy kis csavarral már az elején tudjuk. Oscar Svendson (Kyrre Hellum) ugyanis vérben úszva, egy valaha szebb napokat látott sztriptízbár padlóján ébred – egy puskával. Nyolc halott veszi körül, amit a rá pisztolyt szegező nyomozónak a tippmix szelvény történetével próbál kimagyarázni. Csakhogy ez a történet nem tűnik túl hihetőnek a joggal gyanakvó rendőr (Henrik Mestad) számára.

Lehet persze mondani, hogy a Jackpot sokat kölcsönöz a Coen testvérek sötét humorától és az ő célratartó történetvezetésüktől, vagy azt, hogy hatott a műre Tarantino véres erőszakkultusza, és ez lehet, hogy mind igaz, de Magnus Martensnek nem kellett messzire mennie. A skandináv krimik és bűnfilmek világa önmagában is hozza a sokszor kifejezetten morbid erőszakot, ami ennek a filmnek is a sajátja. Mindez kifejezetten korhatáros, ugyanakkor meglepően szórakoztató is, mert van az a fajta stilizált brutalitás, amin ösztönösen röhög az ember, de nem ez a film erőssége. Az elsősorban a szerkezet, amire a rendező – és persze Nesbø, mint író és forgatókönyvíró – felhúzza az egymásból fakadó, vérben tocsogó események ok-okozatiságát, vagy annak látszatát. Mert nem véletlenül kapjuk meg a gyanakvó rendőr alakját: Lehet, hogy nem hihetünk a főhős minden szavának, lehet, hogy nem csak áldozata volt az elátkozott tippmix szelvényért folyó harcnak – de ez csak a legvégére derül ki.