Kultikussá nem csak az nemesedhet, ami jó, merész, különleges, elborult vagy minden másban különböző, hanem az is, ami pocsék, és a híres-hírhedt sci-fi sorozat, a Pirx kalandjai kapcsán is szokták emlegetni kultikusságát. Csakhogy rossz és rossz között is lehet óriási különbség: van, ami szeretnivalóan az, mert esetlen és bumfordi, netán egészen abszurd módon vacak, és van, amiben semmi rokonszenves vonást nem találhatunk.

Nos, a Pirx az utóbbi kategóriába tartozik, és a mazochizmuson kívül semmi nem magyarázza "kultuszát". 

A Pirx szánalmasan gagyi, kínosan röhejes és dögunalmas. Semmi szerethető nincs benne. És nem csak mai szemmel: már a kortársak, a hetvenes évek elejének magyar emberei is röhögtek rajta, és állítólag, a tévé előtt ülve azzal szórakoztak, hogy ki tud több háztartási eszközt, alkatrészt és gyerekjátékot megnevezni a látványelemek közül. Kávéfőző, citromfacsaró, kenyereskosár, gyerekbicikli, üvegpoharak, vécékefe és talált lomok alkották a 21. század végének futurisztikusnak remélt világát.

1968-ban mutatták be Magyarországon a hét epizódból álló Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című NSZK sorozatot, ami hatalmas siker volt, így nem volt bolondság egy magyar sci-fi sorozat ötlete. Az 1972-ben készült, majd a következő évben bemutatott, öt részes Pirx kalandjai eredetileg 96 millió forintba került volna, ám ez olyan elképesztő összeg volt, hogy a Magyar Televízió végül négymilliót adott a megvalósítására – annyit, amennyibe akkor átlagosan egy egész estés mozifilm került. Rajnai András társrendezőnek volt egy B-terve, amivel annyiból is meg lehetett valósítani a sorozatot, csak fel kellett túrni hozzá a kukákat, el kellett menni a Vasedénybe nagybevásárlásra. A produkció mentségére legyen szólva, az alacsony költségvetés mellett rohamtempóban kellett dolgozniuk, az űrhajókhoz és egyéb gépezetekhez még csak tervek sem készülhettek, úgy szerelgették össze, ahogy csak tudták, aztán már le is tették a kamerák elé. A Filmmúzeum a kétezres évek elején készített, a sorozatról szóló nosztalgiázásában azt is elmondják, hogy a másik rendező, a színházi közegből jött Kazán István, aki a színészeket dirigálta, nem is foglalkozott ezekkel.

Rajnait nagyon érdekelte a Magyarországon akkoriban először alkalmazott bluebox technológia, azaz amikor homogén kék (vagy zöld) háttér előtt veszik fel a színészeket, majd utólag illesztik mögéjük az érdemi hátteret. Költségvetési okokból a Pirx kalandjait már úgy vették fel, hogy az egyik kamera a színészeket rögzítette, a másik a kávéfőző-űrhajót vagy a virágcserép-lakóházat, és utóbbiakat már a felvétel közben beillesztették a képbe, utómunkára, simításokra nem volt lehetőség. 

Nem mindennapi vállalkozásba kezdett a Magyar Televízió. Pirx kalandjai címmel színes, ötrészes tudományos-fantasztikus sorozat készül, amelyet Stanislaw Lem novellái alapján írtam munkatársammal, Varga Lászlóval. A történet fantasztikus helyszíneken, a világűrben, a Holdon, a Marson, szuper űrrepülőtereken, lenyűgöző jövő századi hab-üvegépületekben, zenére lüktető lézerszobrok környezetében játszódik.

– mondta Rajnai az Esti Hírlapnak, még jóval a sorozat bemutatója előtt. Azaz: káprázatos technika, lézercsodák, varázslat, ahogy A világ urai VICO-filmes előzetesében elhangzott. Aztán a fantasztikus helyszínek, a lenyűgöző jövő századi hab-üvegépületek, a zenére lüktető lézerszobrok

szájukkal lefordított üvegpoharak, gigantikus vécékefék, citromfacsarók, hamutartók és golyóscsapágyak lettek, az űrhajó lépcsőjét az NDK legókoppintásából, PEBÉből építették,

bár tegyük hozzá, azért akadt egy-két ötletes megoldás is.

A cselekmény az elektronika különböző trükklehetőségeivel élve egy huszonegyedik századbeli képi valóságban jelenik meg, de ez a világ nem elidegenítő hatású, nem kíván valamiféle elemeit, stilizált játékmodort a színészektől, hasonló stílust a rendezőktől. Lényegében a ma kérdéseit, tendenciáit erősíti fel a jövőbe vetített valóságával.

Ezt szintén az alkotók nyilatkozták. Egészen más járhatott a fejükben, mint amit a magyar nézők láthattak a képernyőn.

Persze lehet hivatkozni az alacsony költségvetésre, a feszes időbeosztásra, de annyi látványosan összecsapott megoldással él a sorozat, hogy azokra viszont nincs mentség: az űrruhák nem tűnnek valami biztonságosnak, mert úgy van a szereplőkre hányva, lötyög minden darabjuk, a harmadik epizód marsi terepjáró kisautója teljesen máshogy néz ki, mint az összegányolt belső tere, és ha a blueboxban mozog a háttér, akkor a szereplők helyben gyalogolnak, futnak, ami rettentő kínosan néz ki, és még sorolhatnánk. De a forrásul szolgáló Stanislaw Lem novelláskötet ismerői és rajongói is felháborodtak, mert a sorozat története alig emlékeztetett a lengyel szerző írásaira: nála Pirx tényleg egy csetlő-botló, ügyetlenkedő kisember, és mellette még csak nem is jóvágású férfiember, ellentétben a Papp János alakította határozott, fess űrhajóssal. A novellákban gyakorlatilag nincsenek női szereplők, a sorozat forgatókönyvírói a pár mondat erejéig felbukkanó Glóriát emelték be a történetbe mint Pirx szerelmét (Sunyovszky Szilvia alakításában), és szomorú módon nincs is más funkciója, mint hogy a kadétból derék űrhajóskapitánnyá váló férfi olykor házsártos szíve választottja legyen. Rajnai és Varga László forgatókönyvíró a kötelező szerelmi szálat és a történetek leegyszerűsítését azzal magyarázta, hogy a Pirx tulajdonképpen egy gyereksorozat – no de akkor a bemutató idején miért vetítették főműsoridőben?

Arról nem is beszélve, hogy tényleg dögunalmas. Az évtizedekkel korábbi alkotások valóban jóval lassabb tempójúak, mint amiket ma megszoktunk, de ez nem jelenti azt, hogy nézhetetlenek lennének. A Pirxben sokkal tovább csűrik-csavarják a párbeszédeket, mint indokolt lenne,

de hosszú percek telnek el azzal is, hogy a szereplők egytől háromig terjedő darab gombot nyomogatnak, vagy épp egy Pacsirta rádióból kimókolt tekergetőt csavargatnak.

A kevés poén pedig rettenetesen kínos, mint például a kéjszálloda folyton taperoló robotfoteljei. Egyébként a 21. század végére minden ülő- és fekvő alkalmatosság valami iszonyatosan kényelmetlenné válik, szerencsétlen jövőbéli emberek azt se tudják, hogyan kucorogjanak és ficeregjenek.

A színészek azért megpróbálnak tisztességgel helytállni, bár ami a szerepüket illeti, sok fogódzójuk nem lehetett. A kor legnagyobb nevei és ifjú, később ismertté vált színészek tűnnek fel az epizódokban: Márkus László, Zenthe Ferenc, Sinkovits Imre, Tordy Géza,  Szakácsi Sándor (akinek ez volt az első filmszerepe), Blaskó Péter, Fülöp Zsigmond, Izsóf Vilmos, Básti Lajos, Sáfár Anikó, Szilágy Tibor, Velenczey István. A címszereplő Papp János azonban nem valami meggyőző.

Rajnai András inkább volt egy új technika megszállottja, vizuális művész, mint filmes, de a Pirx után még számos sorozatot és tévéfilmet készített, hasonló technikával, bár a vécékeféket és a hamutartókat általában elhagyta. A Szindbád nyolcadik utazása, a Televíziós mesék felnőtteknek mára jobbára nézhetetlenek, inkább egy elavult technika lehetőségeinek lelkes felfedezése, videós műalkotások. Az 1985-ös Gyémántpiramist azonban a különleges sci-fik kedvelőinek érdemes megnézni, mert ott Rajnai csínján bánik a videós őrülettel, másrészt a történet sem rossz.