Fogj egy jó svádájú amerikai kémet, mellé egy darabos, de rendes oroszt és egy gyönyörű német lányt meg nemzetközi gonosztevőket, add az egészet Guy Ritchie-nek, és kész Az U.N.C.L.E. embere!
Vannak rendezők, akiknek egész furcsa módon hullámzik a karrierje. Mármint filmjeinek minősége és fogadtatása ugrál a padló és a plafon között, egyszer az egekig magasztalják értük, majd a földbe döngölik, és nem azért, mert a kritikusok ilyen szeszélyesek, hanem tényleg egyenetlen az, amit csinál. A legjobb példa erre Guy Ritchie , akit A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) és a Blöff (2000) után a legnagyobb tehetségnek kiáltottak ki, majd jött három munkája is (Hullámvölgy, Revolver, Spíler), amikkel jókorát bukott. Aztán jött két Sherlock Holmes-film Robert Downey Jr.-ral és Jude Law-val, és újra magára talált, megint szellemes, pörgő és stílusos volt az, amit letett az asztalra, és így vágott neki Az U.N.C.L.E. emberének is, magabiztosan, felszabadultan, saját magát adva.
Azt tudnunk kell, hogy a film az azonos című, a hatvanas években rendkívül népszerű tévésorozat alapján készült, amelynek annak idején az az Ian Fleming volt az ötletgazdája, akinek James Bondot is köszönhetjük. Hőse egy vagány amerikai ügynök, Napoleon Solo, aki a CIA-nak dolgozik, de karrierjét műkincslopással és kereskedéssel kezdte, illetve egy szovjet kollégája, a vaskalapos, szabálykövető Ilja Kurjakin, akik ugyan halálos ellenségek, de a sors úgy hozza, hogy egy ügynél együtt kell működniük. Más-más módszerrel dolgoznak, teljesen más a habitusuk, nem is bíznak egymásban, de ez van. Egy nemzetközi bűnszövetkezet őrült tervvel próbálja káoszba taszítani a világot. Minél jobban el akarják terjeszteni a nukleáris technológiát, mert abban reménykednek, hogy ha folytatódik az atomfegyverek terjedése, a törékeny erőegyensúly felborul, és kitör a III. világháború – merthogy természetesen volt nácik állnak a háttérben. A párosnak csupán egyetlen nyom áll rendelkezésre: egy eltűnt német atomtudós lánya. Az ő segítségével behatolhatnak a bűnszervezetbe.
És Ritchie tudta, mi illik ehhez a hidegháborús haverfilmes kémsztorihoz: nem két nagyszerű színész, egy Downey Jr, vagy hasonló, hanem két képregény figura, két olyan arc, akiket mintha márványból faragtak volna. Ez lett Henry Cavill az amerikai, és Armie Hammer a szovjet kémként, és mindkettőnek baromi jól áll a szerep. Meg a vintage ruhák és napszemüvegek. Más kérdés, hogy menet közben azért kiderül, mennyivel jobb színész Hammer, de mindkettőjüknek elsősorban menőnek kell lenniük, menő módon nézniük, futniuk, verekedniük és még izzadniuk is - no és a most is gyönyörű Alicia Vikandernek udvarolniuk. És ehhez egy olyan sztorit kerekítenek, amire nem biztos, hogy emlékezni fogunk – leszámítva a film elején a trabantos üldözést, mert az állati jóra sikerült -, de ami végig fenntartja a feszültséget, mégis könnyed és magabiztos, és ami következetesen kiszolgálja a stílust, mert itt a stílus számít, nem a hidegháború vagy a világ jövője.
Aki pedig nagyon figyelmes, az felismerheti Guy Ritchie egyik régi haverját a film elején: ő kezeli a vetítőgépet, amikor Ilja a központban tájékoztatást kap Napoleon Solóról. Úgy hívják, David Beckham.
