Kutyát lopni rossz, nagyon rossz!

Martin McDonagh a zseniális Erőszakik és a fantasztikus Három óriásplakát Ebbing határában között leforgatott egy bizarr, meg nem értett furcsaságot egy véres leszámolásba torkolló kutyalopásról.

Az úgy szokott lenni, hogy jön egy ismeretlen tehetség, és letesz valami elképesztően jó dolgot az asztalra, mindenki elájul, kikiáltják az illetőt az új Scorsesének vagy Tarantinónak, aztán várjuk, mit csinál legközelebb, még több pénzből, sok sztárral. Biztos valami még jobbat, de szinte kivétel nélkül csalódnunk kell. Ez történt az ír Martin McDonagh-val is, aki ugyan otthon színházi körökben nem volt ismeretlen, de a 2008-as, valóban zseniális, aprópénzből, néhány színésszel és pár helyszínen leforgatott Erőszakik volt az első nagyjátékfilmje, amit mindenki imádott és imád most is. Második munkáját, A hét pszichopata és a Si-cut (2012) már sokkal kevésbé fogadta egyértelmű lelkesedés – van, aki utálja, és van, aki imádja, nincs két ember, aki ugyanazt gondolja róla.

Gondoljunk csak bele, milyen nyomás nehezedik ilyenkor az Új Tehetségre! A stúdió bízik benne, sok pénzt kap, olyan sztárokkal dolgozhat, mint Sam Rockwell, Christopher Walken vagy Woody Harrelson, egy jókora stáb lesi minden óhaját, azt latolgatják, hogy most már biztos meglesz az Oscar is, és mindenki várja, mit fog csinálni legközelebb. És tényleg, mit csináljon? Olyat, amivel elsőre zajos sikert aratott, vagy próbálkozzon valami mással, olyasmivel, amit még nem csinált, és amibe beletörhet a bicskája? McDonagh az utóbbit választotta, és majdnem beletört a bicskája, egy sokszereplős road movie-ba oltott bűneposzt, amiben semmi eposzi vagy heroikus nincsen, hiszen már a cím is elárulja, hogy itt mindenki pszichopata – megjegyzem a kérdéses Si-cu az eredeti angol címben nem szerepelt.

Pedig a kis öleb fontos szerepet játszik, hiszen egy kegyetlen gengszter (Harrelson) szeme fénye, és ha ezt hősünk, a forgatókönyvíró Marty (az Erőszakból áthozott, szintén ír Colin Farrell) haverjai tudják, nyilván nem lopják el a kutyust. Merthogy a munkanélküli színész Billy (Rockwell) és vallásos bűntársa, Hans (Walken) abból élnek, hogy kutyákat kötnek el, majd bejelentkeznek a felajánlott jutalomért. Jutalomról most szó sincs, és tettükkel Martyt is halálos veszélybe sodorják – ugyanakkor megadják neki a lehetőséget, hogy végre ne csak írjon az izgalmas kalandokról, de át is élhesse őket. És megkezdődik a színtiszta őrület, kiszámíthatatlan fordulatokkal, egyre több zakkant karakterrel, véres leszámolásokkal és egyebekkel, amiknek jelentős része valóban teljesen öncélú, de nagyon szórakoztató.

Nyilván nem véletlen, hogy az alkotói válsággal küzdő forgatókönyvíró keresztneve megegyezik az író-rendezőével, és az sem, hogy a kalandok egy részéről nehéz eldönteni, hogy a valóságban vagy a fantázia világában játszódnak. Merthogy a film annak ellenére, hogy elképesztően eseménydús és rengeteg színes figurát vonultat fel, elsősorban az önreflexióról szól. McDonagh saját magán agyal, saját életfilozófiáját rágja meg, a barátságról, erőszakról alkotott nézeteit forgatja meg és járja körül, néha önmagára csodálkozva, miközben szokás szerint elképesztően jó és eredeti párbeszédeket kerít a sztori köré. Az A hét pszichopata... nem jó film, mégis lebilincselő, egy nagyszerű ujjgyakorlat, amire igenis szükség volt ahhoz, hogy a rendező megtapasztalja, mire képes és mire nem, mi fekszik neki igazán, és merre érdemes haladnia.

Az a hét pszichopatára szüksége volt ahhoz, hogy elkészítse a nagyságrendekkel jobb, többszörös Oscar-díjas Három óriásplakát Ebbing határábant (2017), ami ugyan szintén egy rakás pszichopatáról szól, de egy sokkal szikárabb történettel, amiben valódi tétje van minden cselekedetnek és szónak.