Vannak zombifilmek, amelyek halálosan komolyan veszik a műfajt, és vannak olyanok, amelyek egyáltalán nem. És van az, amikor az élőhalottak beleszeretnek egy élő lányba.
Az Eleven testek (2013) hőse, nevezzük csak R-nek (Nicholas Hoult) magányos tizenéves, aki csak egy lelki társra vágyik, esetleg valami célra az életében, és aki tényleg a saját bőrén érzi a társadalmi elhidegülést. Ennek az elhidegülésnek az elsődleges oka az, hogy egy titokzatos vírus ütötte fel fejét a Földön, elpusztította a civilizációt, és a fertőzötteket vérszomjas emberevőkké változtatta, így lett a fiatal srácból is zombi. Csak néhány ember maradt, akik egykori szeretteiktől rettegve élnek, hogy mikor is jön el értük az eleven testekre éhezők csapata. R nem a megmaradt emberek, hanem a zombik közé tartozik, azért is hívja magát R-nek, mert ennyi rémlik neki a nevéből, de semmire sem emlékszik korábbi életéből.
R már beszélni se nagyon tud, csak néhány szót képes kihörögni magából, például azt, hogy „éhes”, mert leginkább emberi agyra vágyik. Amikor a túlélők egy csoportja felbukkan, ő is a rájuk támadó élőhalottakhoz csatlakozik, de amikor megpillantja a szép szőke Julie-t (Teresa Palmer), valami megmozdul benne, és megmenti a fiatal lányt éhező zombi társaitól. És mit tesz isten, a lány apja (John Malkovich) az emberi közösség vezetője egy vérbeli zombivadász, akinek mindegy, hogy R kicsit más, mint a többiek, ő csak a veszélyt látja benne. Ám minél több időt tölt a fiú a lánnyal, annál elevenebbé válik, ami azért rossz hír, mert már nem csak az emberek jelentenek rá veszélyt, hanem a csontinak nevezett szuperzombik is. És ezután derül csak ki, hogy a szerelem mindent legyőz-e…
Az vicces, hogy a fim az olyan közhelyes szófordulatokra tud építeni, mint, hogy „megdobban a szíve” vagy az, hogy „felhevült a teste”, és Jonathan Levine (Fifti-fifti, A szenteste grálja) rendező pedig remekül rakja össze a tiniszerelem és a zombifilm elemeit ahhoz, hogy a kettő együtt is működni tudjon. Ami persze abszolút fantasy, de azért el lehet játszani a gondolattal, Nicholas Hoult pedig, aki annak idején a kissrác volt a Hugh Grant-féle Egy fiúrólban (2002), majd a hadifiú Nux lett a Mad Max – A harag útjában (2015), nagyon szimpatikus zombi, bár arra kíváncsi lennék, milyen egy egész filmet élőhalott mozgással végigcsinálni. Elég nehéz lehet.
