Egy jó kis ijesztgetéshez mindig sötétség kell, és valakik, akik félnek a sötéttől, illetve valaki vagy valami, aki vagy ami tökéletesen jól érzi magát fény nélkül – és elég veszélyes is.
Az alaphelyzet aligha forradalmian új: egy csapat fiatal küzd a túlélésért egy romos házban, azon belül is leginkább a pincében, mert a pince minden horrorfilmes kedvenc helyszíne. Sötét, ijesztő és csak egy kijárata van. Itt azonban van egy ügyes csavar: a ház tulajdonosa egy vak veterán, aki, bár nem mai gyerek, halálosan veszélyes, és akkor is otthonosan mozog otthonában, ha nem égnek a lámpák, ami nem mondható el a behatolókról. Három fiatal betörőről van szó, egy nagyképű bunkóról, aki szívesen vizel a szőnyegre, meg is kapja a magáét, egy fiatal lányról és egy srácról, akik rendes kölyöknek tűnnek, és azt a pénzt keresik, amit a férfi kártérítésként kapott, amikor valaki halálra gázolta a kislányát.
Rögtön adott is egy dilemma: szabad-e betörni egy vak házába és elvinni azt a pénzt, amit a fájdalmáért „cserébe” kapott. Gyilkos-e az, aki végezni akar a behatolókkal, amihez amúgy Amerikában (is) tudomásom szerint törvényes joga van? Fede Alvarez rendező, aki pár éve a Gonosz halott remake-jével hívta fel magára a figyelmet, ügyesen dobja be ezeket a kérdéseket, és többnyire ránk bízza a megválaszolásukat. A történet ugyanis a lassú kezdés után, amelyből kiderül, hogy a lepusztult Detroitban járunk, ahonnan mindenki el akar húzni, hihetetlen tempót diktál, különösen ahhoz képest, hogy az egész csak négy szereplőről, egy romos házról és egy dühös rottweilerről szól.
Ezt a tempót a vak ember (a remek karakterszínész, Stephen Lang) diktálja, aki a szinopszissal ellentétben NEM egy őrült sorozatgyilkos vagy gátlástalan pszichopata, csak egy baromi dühös ember, akit még jobban sikerült felhúzni. Nincsenek szuperképességei, de nagyon felkészült, és ismeri otthona minden zegzugát, alig beszél, leginkább a teste árulja el érzelmeit. A film hozzá igazodik, bár a pozitív hős a betörők közül a lány (Jane Levy - Kertvárosba száműzve), aki nem rossz ember, csak szüksége van a pénzre, és akinek megvan a magához való esze, hogy képes legyen megvédeni magát, bár ötpercenként kerül életveszélyes helyzetbe, a rendező pedig még akkor is tovább kínozza, amikor azt hiszi, sikerült kimenekülnie abból az átkozott házból.
A Vaksötét nem korszakalkotó, nem újító darab, de a saját műfajában tökéletesen megállja a helyét. Rutinosan felhasználja és tökéletesen adagolja a horror szinte minden itt felhasználható elemét – vámpírok vagy démonok persze nincsenek -, miközben saját stílust alakít ki, és képes újra és újra meglepni a nézőt, sőt, van némi illetlen humora is. A legfőbb érdeme azonban a „gonosz” megrajzolása: a vak ember karaktere pont hétköznapiságával válik hátborzongatóvá és egyben rendkívül izgalmassá. Azt nem mondom, hogy drukkoltam neki, de teljesen érthető, hogy bedühödött.
