Az RTL Klub ezredfordulós nagy dobása ma már a legendák ködébe vész, na nem azért, mintha annyira zseniális lett volna, hogy még ma is suttognak róla a nézők, hanem mert mára teljesen láthatatlanná vált. Az RTL Moston hiába is keresnénk, a videómegosztókon és a torrentoldalakon sincs nyoma, legfeljebb féltve őrzött házi VHS-gyűjteményekben lelhető fel. Emlékét egyetlen, rossz minőségű, 4 és fél perces előzetes őrzi a YouTube-on, amelyben a szereplők valamilyen rejtélyes oknál fogva angolul szinkronizálták újra magukat.

Az Első generáció persze nem a semmiből robbant be a magyar tévétörténelembe, addigra már volt hagyománya nálunk a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”-típusú akciószériáknak. Annak idején a „szocialista karatesorozat”, a Linda is külföldi mintákat másolt, Gát Györgyöt az amerikai krimik, valamint Bruce Lee és Jackie Chan munkássága ihlette meg, a hazai közönség pedig zabálta a végeredményt, még képregényverzió is készült belőle, Görbe Nórából pedig igazi akciósztár lett.

A rendszerváltás után, amikor jóval több nyugati sorozat és film vált idehaza elérhetővé, már sokkal nehezebb lett az elkényeztetett nézők kedvére tenni, a Linda milliós nézettségéről pedig nem is álmodhatott senki. Görbe Nóra hiába tért vissza ikonikus karakteréhez 2002-ben, az új széria csak egy szerény lábjegyzet lehetett az eredeti mellett, de a magyar Bud Spencer, vagyis a Bujtor István-féle Ötvös Csöpi visszatérése (Zsaruvér és Csigavér) se sikerült túl emlékezetesre.

Az „első magyar akciófilmként” hirdetett Európa Expressz alkotói viszont nagyobbat álmodtak, amikor megpróbáltak egy igazi, hollywoodi szemléletű akciómozit összehozni. Más kérdés, hogy

az ambíció mellől „csak” egy jó forgatókönyv, a technikai tudás és a normális költségvetés hiányzott,

így aztán a sztárparádé (Kamarás Iván, Dobó Kata, Stohl András, Szilágyi Tibor, Rátóti Zoltán) ellenére a siker elmaradt, és inkább csak a példátlan bakiparádé miatt lett hírhedt a produkció. Ezek után teljesen érthetetlen, miért gondolta jó ötletnek a TV2 vezetősége, hogy pár évvel később sorozat formájában folytassa a filmet, részben új szereplőkkel.

A Rendőrsztori annyira nem érdekelte a nézőket, hogy a leforgatott 6 epizódból végül csak négyet adtak le. Horváth Csaba sorozata azonban még így is csak dobogós lehet a „minden idők legcikibb magyar műfaji sorozata”-versenyben az Első generáció mögött. Az RTL szériájának alkotói ugyanis még nagyobbat álmodtak, ők nem követni, hanem diktálni akarták a trendeket –

talán azért is készült el az angol nyelvű trailer, mert abban bíztak, hogy bekopog a világhírnév –, a végeredmény pedig felejthetetlenre sikeredett.

Az annak idején óriási reklámkampánnyal beharangozott sorozat épp csak annyira volt kínos, mint amennyire a trailere. Kezdhetnénk a történettel is, de egyrészt arra senki nem emlékszik, másrészt akkora zagyvaság volt, hogy már a bemutató idején se lehetett kibogozni. A lényeg, hogy

Kamarás Iván alakította a főgonoszt, amit onnan is lehetett tudni, hogy a karakterét EVIL-nek hívták.

„Az éjszaka fekete királyát”, ahogy a hivatalos szinopszis hívta, főként a saját diszkójában, villódzó neonfények közt lehetett látni, és az volt az ördögi terve, hogy importál egy újfajta, „génmanipuláción alapuló kábítószert”. Vele került szembe az R. Koncz Gábor által alakított Robin, aki az USA-ból érkezett haza egy induló kereskedelmi televízió marketing-igazgatói székébe, Hujber Ferenc pedig eközben kapucniban hackerkedett egy sötét szobában, egyszerre két billentyűzeten, ahogy illik. Mellettük olyan hivatásos modellek kaptak még szerepet, mint Kiss Piroska vagy Osvárt Andrea, akinek később sikerült „igazi” színésszé válnia, az amatőr szereplők közül talán egyedüliként.

Az alkotók valójában nem a sztorit vagy a feltűnően szép és pofátlanul fiatal szereplőgárdát szánták a nagy attrakciónak, hanem a vizuális stílust. Az Első generáció annyira menő és trendi akart lenni, hogy az már fájt. A klipszerű vágásokat és a fura kameraszögeket az állandóan dübörgő technózene festette alá, mintha az operatőr az előző évben bemutatott Mátrix stílusát akarta volna lenyúlni, de úgy, hogy ő maga sajnos csak hallomásból ismerte a Wachowski testvérek kultfilmjét, és aki mesélt róla neki, az is csak a német tévéfilmes verziót látta.

Ha a sorozatról ma már nehezebb is videóanyagot találni, mint a jetiről, a korabeli kritikák szerencsére fennmaradtak. Meglepő módon az Index rettegett tévékritikusa, Tóta W. Árpád kesztyűs kézzel nyúlt a szériához, az első rész alapján legalábbis még optimista volt.

A Mozgó Világ ítésze, Győrffy Iván ehhez képest már a cikke címével kimondta az ítéletet: Degeneráció. Szerinte a színészek és a modellekből verbuvált amatőr szereplők

a ma­gyar televíziózás egyik leghiteltelenebb sorozatával ajándékoztak meg bennünket.”

Leginkább a párbeszédeket kritizálta, szerinte „a műsort időben közvetlenül megelőző, 1075-1076. epizódjánál járó, azaz látszó­lag igen megfáradt Barátok közt nevű szimulációs játék valóságos műremeknek hatott kidolgozott dialógusaival”, és “némafilm­ként nemcsak érthetőbb, de élvezhetőbb is lett volna”, amit az is bizonyít, hogy

a szériában legsűrűbben a „buli”, a „király” és a „de állat” kifejezések hangoztak el.

Fáy Miklós még ennyit sem finomkodott az Élet és Irodalomban, Lapáttal az ablakon című cikkében páros lábbal szállt bele a produkcióba. Kezdésként ő is a színészek mellé becastingolt modelleket kritizálta, mondván, hogy

Fáy a színészektől sem volt elájulva, mert “az ifjabb Dózsa vagy Kamarás Iván ugyan hozza a rossz, kétdimenziós papírfigurát, amit rájuk bíztak”, de “Hujber Ferenc csak egy árnyalattal jobb a mo­dell kollégáknál”. Mellettük

figyelemreméltó még Ernyey Béla a kiélt arcával, bár gyanús, hogy ez már nem is színészi teljesítmény, csak úgy van neki.”

Ezek után csak sajnálni lehet, hogy egyelőre nyom nélkül eltűnt a sorozat, mert az “annyira rossz, hogy már jó”-kategóriában biztosan kiváló szórakozást nyújtana, ráadásul tévétörténeti kordokumentumnak se lenne utolsó.