A világ pusztul, a kutyák pedig jobb arcok, mint az emberek. Legalábbis 2025-ben nem nehéz erre a következtetésre jutni a hazai és a geopolitika fejleményeit nézegetve. Az érzés olyannyira univerzális, hogy még egy szótlan, börtönviselt kínai motoros kaszkadőrben is képesek vagyunk meglátni magunkat, aki a Góbi sivatagi szülővárosába hazatérve vonja le a tanulságokat, miközben a modernizáció nevében szó szerint a szemei előtt verik szét a helyet, ahol felnőtt. Lang nem találja a helyét, és nem tudja, hogyan kapcsolódjon a körülötte lévő világhoz, mielőtt az végleg elhúz mellette – egyesek szerint jó, de nagy valószínűséggel inkább rossz irányba.

A városban ahogy egyre kevesebb lesz az ember, úgy egyre több a kutya. A férfi pedig úgy dönt, hogy összerak egy falkát a társadalom veszteseiből. Ami persze ugyanaz, mint a társadalom, csak több kutyával. 

Új műfaj: góbiwestern 

A csendes hős kallódását a kietlen, haldokló környezetben korábban legegyértelműbben a vadnyugat halálát megéneklő westernekben láttuk (kötelező példa: Nincs bocsánat). A Fekete kutya ugyanezt 2008-ba, a pekingi olimpia idejére vetíti. A kutyás szál így történelmileg is a helyére kerül: az ötkarikás játékokra készülve a kínai vezetés – talán Mao verebes hülyeségéből inspirálódva – ugyanis eldöntötte, hogy hadat üzen a kóbor kutyáknak, amelyeket ezrével fogtak be, és zsúfoltak be különböző, szörnyű állapotban lévő menhelyekre. 

A kallódó Lang is egy kutyabefogó csapat tagja lesz, ám szép lassan kiderül, hogy túl sok benne az empátia az állatok irányába. Be is fogadja a címszereplő, hírhedt bajkeverő fekete kutyát: a dinamikusan összeomló világban ő lesz számára az egyetlen biztos pont, akibe kapaszkodhat. („Apáddal voltál valaha ilyen kedves?” – szegezi Langnak a kérdést egyik ismerőse, miután látja, mennyire szívéhez nőtt az állat.) 

De mint minden szép dologért egy szar helyzetben, ezért a barátságért is meg kell küzdeni.

Hasonlót már láttál, de ilyet még biztos nem

Valószínűleg nem leszek képes kellően hangsúlyozni azt, hogy vizuálisan milyen gyönyörű film a Fekete kutya: régen puffogtattam el ekkora komolysággal azt a közhelyet is, hogy na, ezt mindenképp moziban kell látni. Nem azért látványos, mert jó számítógépes, vagy hagyományos trükkök vannak benne, hanem mert kivételesen jó érzékkel visz vászonra olyan dolgokat, amik tényleg valódiak. A Góbi sivatag buddhista szentélyekkel szögezett dűnéi és buckái tényleg ilyen hipnotikusan, menőn néznek ki, a Kínában megszokott tömeges épületbontások tényleg így zajlanak, és azt a tigrist egészen biztosan nem CGI-jal rakták oda. 

A filmben látható rengeteg kutyának – többek között a címszereplőnek – meg fogalma sincs arról, hogy amúgy szerepet játszik. Alapből őszintébb a jelenlétük, mint az emberi színészeknek, legyenek bármilyen remeket.

És persze remek Lang szerepében Eddie Peng tajvani-kanadai színész is, akit komolyan próbára tesz a forgatókönyv, valamint az operatőri munka is. Karaktere ugyan tud beszélni, de erősen elkötelezett a némaság felé: például amikor közölni akarja valakivel, hogy fenéken harapta egy kutya, ahelyett, hogy elmondaná, inkább letolja a gatyáját, és megmutatja a harapásnyomot.

Arra sincs túl sok lehetősége, hogy finom arcrezdülésekkel adja át a szinte teljesen nonverbális karaktert, hiszen nagyon kevés közeli snittet kap Weizhe Gao operatőrtől. Marad hát a pőre fizikalitás, amellyel viszont roppant ügyesen játszik: sutaságán, céltudatosságán, a többi karakterrel történő érintkezésein keresztül formálja meg Lang karakterét. Előnyt farag a látszólagos hátrányból azzal, hogy más és más mozgáskultúrát vesz fel: a többi ember környezetében látványosan feszült, néhol kattogós, a kutya viszonyában viszont bensőséges és szenvedélyes, ezen érzelmek minden ellentmondásával.

Egyáltalán nem meglepő arról olvasni, hogy Peng a forgatás után örökbe is fogadta a Xin nevű kutyaszínészt. A filmnek pedig még a többi realizmusánál is jobbat tett az, hogy egy valódi barátság kiépülését mutathatta be a vásznon.

Kutya kutyát eszik?

No de mennyire tud működni a westernes felállás, amikor az amerikai nyugat „mindenki magáért”-féle vadkapitalizmusa helyett a politikailag és kulturálisan hagyományosan inkább közösségben, mint egyénben gondolkodó ázsiai környezetbe helyezik át azt? Főleg a megcenzúrázott kulturális élettel rendelkező Kínában, ahol máig sarjadnak a kommunizmus magjai, amelyeket anno szintén az indivídum háttérbe szorítását propagáló konfucanizmus termékeny talajába vetettek. (Basszus, ez a mondat az állami tévéjükben is elhangozhatott volna!) 

Egy ilyen filmnek mindenképp lázadnia kell, mert – mint minden művészeti ág – egy film is akkor működik hatásosan, ha az egyéntől egyénig tartó önkifejezést és empátiát állítja a középpontba, mindenféle tömegeket összefogó-összemosó ideológiák helyett. Lang pedig egy egyén, amelyet a film folyamatosan hangsúlyoz is azzal, ahogy bemutatja, miként és mennyire lóg ki a környezetéből. A körülötte lévő, haldokló vadnyugat pedig Amerikával ellentétben nem az ország decentralizált, piacalapú „fejlődésének” súlyával nehezedik az egyénre, hanem a központilag diktált, a város megafonjain naponta kihirdetett modernizációs doktrinákkal.

Guan Hu annyit mondott arról, hogy a hatóságok jóváhagyták a filmet: „Szerencsések voltunk”. Szerintem nem kellett volna szerénykednie. Teóriám szerint, a következő volt a nyerő hozzáállás: finom, implicit utalások sorozata, a film vizuális oldalának felfegyverzése a rendszer ellen. (Ami A nomádok földje volt a kortárs amerikai kapitalizmusnak, az nagyjából a Fekete kutya a „kínai karakterjegyekkel rendelkező szocializmusnak”.) Az efféle filmek azért csusszanhatnak át az állami cenzorokon, mert a rezsimek bürokratái paradox, de végső soron logikus módon általában nem is értik a művészi lázadás nyelvének finomabb dialektusait.

Egyszerűbben szólva: a Fekete kutya azért készülhetett el még Kínában is, mert egy kiemelkedően jó és okos film. Ismétlem: csak a mozikban!