Mert nyer a lottón, és a rengeteg pénz felét egy csóró pincérlánynak adja, hiába tiltakozik az a pióca felesége, ráadásul egy hős rendőr és aranyból van a szíve.
Ha van igazi feel good movie, egy olyan film, amitől jobb helynek látod a világot, ami miatt azt gondolod, megéri jó fejnek lenni és jót tenni másokkal – vagy legalábbis nem undokoskodni egész nap – az a Sorsjegyesek. Ami eleve arról szól, hogy megéri másokkal jót tenni, függetlenül attól, hogy éppen nyertél-e a lottó 4 millió dollárt vagy sem. Na jó, a 4 millió dollár elég fontos komponens a történetben, ami nélkül csak arról szólna, hogy egy New York-i közrendőr mindenkihez nagyon kedves, pedig egy banya a felesége.
Ha az ember megüti a főnyereményt, akkor esélyes, hogy kicsit meghülyül tőle. Ez történik a Míg a jackpot el nem választban (2008) Ashton Kutcherrel és Cameron Diazzal, akik korábban nem is ismerték egymást, de itt valami teljesen mást látunk. Charlie Lang (Nicolas Cage) semmi másra nem vágyik, mint hogy jó zsaru, segítőkész szomszéd, szerető férj és jó apa legyen. Murielnek (Rosie Perez), a feleségének viszont minden gondolata a pénz körül forog. Egy nap Charlie munka közben egy olyan kávézóban ebédel, melynek pincérnőjét, Yvonne-t (Bridget Fonda) kisemmizte a gazember férje (Stanley Tucci). Amikor Charlie látja, milyen szomorú a pincérlány, csakhogy nincs nála pénz borravalóra. Van azonban egy lottószelvénye, ezért megígéri Yvonne-nak, hogy ha kihúzzák a számait, megfelezi vele a nyereményt. És csodák-csodája Charlie megüti a négymillió dolláros főnyereményt. Aminek hírére Muriel majd kibújik a bőréből – aztán majd’ megüti a guta, amikor kiderül, hogy a férje tartja a szavát, és a nyeremény felét tényleg az ismeretlen pincérlánynak adja.
A váratlan fordulat még az újságokba is bekerül, aminek aztán számos következménye lesz, és a szépséges tündérmese felett kissé beborul az ég. Muriel, aki új udvarlóra (a zseniális Seymour Cassel) talál, például válni akar, és az egész összegre igényt tart, és újra feltűnik Yvonne férje, akinek szintén a pénzre fáj a foga. Ráadásként Charlie egy bankrablás megakadályozása közben megsérül. Ebből jó kis kavarodás lesz, de
hőseink rendíthetetlenek, hisznek a jóban és abban, hogy a sors annak kedvez, aki jót tesz – ha mégsem, legalább megpróbálták.
A messze nem A-kategóriás rendező, Andrew Bergman (Sztriptíz) ezúttal felülmúlta önmagát és egy igazán szerethető sztorit hozott össze.
Amihez persze kellett Nicolas Cage és az ő nagy szíve, összes lelkesedése is, és ha valaki tud NAGYON lelkesedni, az pont Cage. Furcsa mellette azt a Bridget Fondát látni, aki akkora ígéretnek tűnt a 90-es közepén, még a Jackie Brownban (1997) is játszott – és szerintem egy Tarantino-filmben szerepelni igenis érdem -, majd szinte teljesen eltűnt. Nem mondom, hogy meghatározó vagy különleges lett volna, de itt nagyon jó volt - kár érte.
