A Copland című egyszerre izgalmas és szívbe markoló zsarunoir kedvéért ráadásul az akciósztár alaposan kilépett a komfortzónájából.
A hetvenes években játszódó alkotásban egy olyan fiktív kisvárost ismerhetünk meg, Garrisont, ahol szinte száz százalékban a New York Cityt védelmező hős rendőrök élnek (New York a hetvenes években nagyon durva hely volt, számtalan film is szól erről, emiatt döntöttek úgy a mű hősei, hogy kialakítanak maguknak egy afféle „safe space”-t). A helyi seriff, Freddy Heflin (őt játssza Stallone) egyenesen bálványozza az itt lakó rendőröket, hiszen egykor ő maga is zsaru akart lenni, csak testi fogyatékossága miatt (süket az egyik fülére) nem lehetett.
Freddy azonban csak látszólag ura a rendnek Garrisonban, a kisvárost a felszín alatt valójában a korrupt rendőrök uralják, szoros kapcsolatban a helyi maffiával.
Hősünk azonban mindezt nem akarja tudni, és nem akarja látni, ezért tovább védelmezi az amúgy is érinthetetlen társaságot (akiknek a vezetője a Harvey Keitel által alakított Ray Donlan), amikor megkeresi egy belső vizsgálatot indító rendőr, Mo Tilden (Robert De Niro), aki le akarja buktatni a korrupt zsarukat.
Viszont miután egy éjszaka kettős gyilkosságot követ el az egyik fiatal nagyvárosi rendőr, akit nem sokkal azelőtt még hősként ünnepeltek, hogy védjék a mundér becsületét, a kollégái önvédelemnek állítják be az esetet, a zsarut magát pedig elrejtik és eltűntnek nyilvánítják. Mikor azonban Freddy egy rutinellenőrzés során megpillantja az illetőt, már nem játszhatja tovább, hogy tökéletesek az idoljai, ezért magánnyomozásba kezd (és még az általa korábban visszautasított Tildennel is szövetségre lép) – amivel egy egészen mocskos és szövevényes ügybe sikerül beletenyerelnie…
A Copland James Mangold (Észvesztő, A nyughatatlan, Logan – Farkas) második nagyjátékfilmje, amelynek a forgatókönyvét is ő írta, méghozzá valamennyire saját tapasztalatok alapján, mivel gyerekként ő is egy olyan helyen nőtt fel, mint amilyen Garrison (más filmesekhez, Mel Gibsonhoz és Tony Gilroyhoz hasonlóan egyébként):
A halvány önéletrajzi ihletés ellenére Mangold alkotása nagyban emlékeztet James Ellroy neonoirszerző munkáira, amelyek alapján sok filmfeldolgozás készült már, lásd a Szigorúan bizalmast, a Fekete Dáliát, a Dark Blue-t vagy Az utca királyait, amelyek mind témájukban (mocskos zsaruk közötti összetartás, becsületes rendőrök közötti együttműködés), mind modorukban (a bűn mocskát belengő melankólia) hasonlítanak a Coplandre.
Végül, de nem utolsósorban pedig Mangold filmje
igazi jutalomjáték Sylvester Stallone számára,
aki ezzel a produkcióval akart kitörni az akciósztár börtönéből, és még meg is hízott a szerep kedvéért, hogy minél hitelesebb legyen lesérült-elkényelmesedett kisvárosi seriffként (fun fact: a forgatási helyszín közelében található palacsintázóban tolta magába a giga adag amerikai palacsintákat ennek érdekében).
Ez is érdekelhet
7 színész, aki saját magának kreált sikerszerepet
Vannak színészek, akik nem várják meg, amíg a siker bekopogtat az ablakon, hanem létrehozzák azt a szerepet és hozzá azt a filmet vagy sorozatot, amely révén egyszer és mindenkorra befuthatnak.
Tovább
A sors nagy igazságtalansága, hogy a végül megdicsőülő alávetett figura megformálása (aki egyébként számos más ikonikus Stallone-karaktert is megidéz) egyáltalán nem vált be a színésznek mint karrierfordító és karrierjobbító húzás, mivel a filmet a kritikusok sem ünnepelték, és a mozikban is megbukott – pedig kiváló.
Nincs igazság a Földön!
