Arc (1958)

Ki gondolná, hogy a nagy svéd rendező, Ingmar Bergman bűvészfilmet készített pályája elején? Igaz, csinált ő vígjátékot is, az Arc pedig nem a cilinderből nyuszit kirángató vagy kártyatrükkös fajta film, hanem egy szemfényvesztésből és hipnotizálásból élő társulat kalandjait meséli el a XIX. század közepén, amikor még kicsit másként álltak hozzá az ilyesmihez.

Már nem gondolták, hogy boszorkányság, de nem bíztak az előadókban, és ezért is történik, hogy a hipnotizőr Vogler vezette mutatványostruppot Stockholm kapujában feltartóztatják, és a város vezetősége próbaelőadásra kényszeríti őket, hogy eldönthessék, szubverzív tevékenységről van-e szó vagy szórakoztatásról.

A hatalmasok között van, aki lelkesedik a mágiáért, de többen is akadnak, akik felettébb kétkednek a mutatványosok módszereiben, azonban az előadáson megdöbbentő dolgok történnek. Bergman kedvenc színésze, Max von Sydow remekül hozza a figurát, és a rendezőt természetesen nem a bűvészet, hanem a hit, a hatalom és az erkölcs kérdései izgatják.

A tökéletes trükk (2006)

Nem mondanánk, hogy ez Christopher Nolan legjobb filmje, de biztosan a legjobb szemfényvesztő filmek egyike, ami különben baromi nehéz műfaj, mert egyszerre kell a látványos trükkökkel foglalkozni, és egy teljesen másfajta emberi történetet kreálni melléjük.

A történet ezúttal két, egymással rivalizáló bűvész, az arisztokratikus Hugh Jackman és az utcán felnőtt Christian Bale párharcáról szól. Amikor az utóbbi egy teleportálós trükkel aratja le a babérokat, az előbbi nem máshoz, mint a legendás Nikola Teslához fordul segítségért, akit a szintén legendás David Bowie alakítottt.

Van itt szerelmi rivalizálás, családi dráma, pár történelmi tény – mint a Tesla és Edison közötti konfliktus – és persze a nagy fanfárral bemutatott, ötletes trükkök és azok leleplezései, A Tökéletes trükk remek színészekkel előadott, izgalmas és fordulatos, azonban kissé steril darab, ami túlságosan is komoly akar lenni egy különben könnyed és szórakoztatásra szánt műfaj bemutatásakor.

A mágus (2006)

Az ugyanebben az évben készült, látványosabb, összetettebb és nagyobb neveket felsorakoztató A tökéletes trükk teljesen elhomályosította Neil Burger filmjét, ami egy operatőri Oscar-jelölést így is begyűjtött.

Eisenheim, az ünnepelt mágus (Edward Norton) nemcsak egész Bécset kápráztatja el mutatványaival, hanem az ambiciózus Leopold herceget (Rufus Sewell), Ferenc József fiát is. A császárnak valójában nem volt ilyen nevű fia, ám a történet sokat kölcsönöz Rudolf trónörökös tragikus életéből és az ún. Mayerling tragédiából.

Leopoldnak ugyanis menyasszonya van, aki hősünk gyerekkori szerelme, ezért a két férfi dühödt rivalizálásba kezd: a hercegnek ott a hatalom, a bűvésznek pedig a varázslatok, és a néző tudja, hogy az utóbbin nem fog a fegyver. A cseh koprodukcióban és cseh helyszíneken készült A mágus több szinten is remekül működik, ám rejtély, ki gondolhatta komolyan, hogy Jessica Biel beválik majd női főszereplőnek.

Az illuzionista (2010)

Bűvészfilmet készíteni több szinten is kihívás, és ezek közül a képi világ megalkotása lehet az egyik legkomolyabb feladat, feltéve hogy élő szereplőkel dolgozunk. Egy rajzfilm azonban önmagában is rengeteg varázslatot rejt, a franciák pedig a műfajon belül is nagyon erősek, elég azt hozzátennünk, hogy a rendező Sylvain Chomet munkája volt a Belleville randevú is.

Érdekes módon Az illuzionista nem kifejezetten francia alkotás, bár hőse rendkívüli módon emlékeztet a néhai legendás komikusra, Jacques Tatira, ami nem véletlen, hiszen a történet az ő egyik, soha meg nem filmesített forgatókönyvén alapul. A Párizsban induló történet Skóciába viszi főhősét, a modern kor eljövetelével egyre kevesebb felkérést találó Illuzionistát, aki itt találkozik egy kislánnyal, aki igazi varázslatnak hiszi a trükköket, és aki aztán elkíséri későbbi útjaira.

A lány azonban lassan felnő, hősünk pedig lassan teljesen munka nélkül marad, a film pedig szép, de szomorkás mese az idő múlásáról és a család fontosságáról.

A fantasztikus Burt Wonderstone (2013)

Ha szigorúak akarnánk lenni, akkor ez a film gagyi, egy nagy idétlenség, de miért akarnánk szigorúak lenni egy olyan filmmel szemben, amiben Steve Carell és Steve Buscemi, illetve Jim Carrey játszik? Mindhárman bűvészeket alakítanak, Carell és Buscemi két régivágású iparost, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást és Burt Wonderstone és Anton Wonderstone néven lépnek fel Las Vegasban már évek óta – nem csoda, ha csillogó-villogó műsoruk poros és avitt lett, ondolált frizurájuk rég ciki, barátságuk pedig feszültségektől terhes.

Keserű rivalizálásukba rondít bele egy utcai illuzionista, aki olyan extrém mutatványokkal sokkolja a nagyérdeműt, mint amikor 12 napon át tartja vissza a vizeletét és egyéb nyalánkságok, és mellette a duó kőkorszakinak tűnik. Burt és Anton csak akkor reménykedhetnek a nagy visszatérésben, ha valami egészen újjal képesek előrukkolni. Carell és Buscemi persze remek komikusok, de itt messze szórakoztatóbb nálunk a gátlástalan, a saját agyát is meglékelő hipszter bűvészt alakító Jim Carrey.

Uramisten (1984)

Van persze saját bűvészes filmünk, több is, mint a Keleti Márton rendezte Fel a fejjel (1954) , ahol Latabár Kálmán tréfálja meg a nyilasokat, vagy a Simon Mágus az életunt Andorrai Péterrel, de kedvencünk az Uramisten.

Gárdos Péter (Hajnali láz) filmje egy lábát tört, ezért korábbi munkáját elveszítő cirkuszi artista, Sajek Oszkár kétségbeesett próbálkozásait mutatja be, hogy megszerezze Binder Lipi bácsi titkát. Az öreg szabadulóművész világszáma a „jégbe zárt ember”, a sánta artista pedig mindent megtesz a cél érdekében: kér, könyörög, ravaszkodik, fenyegetőzik, zsarol, sőt még emberrablásra is képes.

Lipi bácsi azonban hajthatatlan, és élvezi, hogy végre foglalkoznak vele. Sajeket az ekkor még elsősorban (remek) vígjátéki színészként ismert Eperjes Károly hozta a tőle megszokott egzaltált módon, Lip bácsit pedig a legendás Feleki Kamill játszotta élete egyik utolsó filmszerepében.