10 dal a 60 éves Ian Astburytől

1962. május 14-én született a The Cult karizmatikus frontembere. Karrierje mérföldkőnek számító darabjaival ünnepeljük meg a kerek évfordulót.

    The Cult: She Sells Sanctuary (1985)

    A brit zenekar első nagy slágere, ami a legjobb 15 közé jutott az angol kislemezlistán, és a mai napig a banda egyik legismertebb dalának számít. Astbury a következőt mondta a Love című albumon szereplő számról:

    „Hogy miről szól a dal? A szexről. Egyszerűen a szexről. Arról, hogy szexeltem, és nagyon büszke vagyok rá.”

    Billy Duffy gitáros szerint a pszichedelikus intró annak köszönhetően született meg, hogy a stúdióban talált egy hegedűvonót, amivel úgy kezdett játszani a gitáron, ahogy annak idején Jimmy Page-től látta, hogy ezzel nyűgözze le Astbury-t. Hogy a hangzás még furcsább legyen, egyszerre bekapcsolta az összes gitárpedálját, és játszani kezdte a dal középrészét. A dolog olyan jól hangzott, hogy végül úgy döntöttek, így kéne indulnia a számnak.


    The Cult: Rain (1985)

    Az eredetileg Sad Rain munkacímre hallgató, szintén a Love című albumon szereplő dal szövegét Astbury az északi őslakos amerikai kultúra és az arizóniai Hopi törzs esőtánca iránti érdeklődése inspirálta. Ugyanakkor hozzátette, hogy a benne található kétértelmű utalások egyértelműen szexuális jellegűek. Habár a szám ismét az angol Top 20-ba jutott és a banda egyik legnépszerűbb dalává vált, egy 1989 novemberi koncerten a Wembley Arénában Astbury nevetve így szólt a felbolydult közönséghez:

    „Szóval szeretitek ezt dalt? Csak mert én nem.”


    The Cult: Love Removal Machine (1987)

    Az első olyan kislemez, ami markánsan eltávolodott a zenekar korai gothic rock/post punk hangzásától, sokkal inkább olyan bandák hatását mutatva, mint a The Rolling Stones vagy az AC/DC. Astbury szerint utóbbi óriási inspirációt jelentett a dalhoz, miután producerük, Rick Rubin szinte megszállottan az ausztrál rockerek Back in Black című nagylemezét hallgatta az Electric című albumuk elkészítésekor.

    Ahogy a korábbi két kislemez, ez a szám is eljátszható csupán három akkord, a D-, C- és G-dúr felhasználásával, amiről Billy Duffy gitáros a következőt nyilatkozta:

    "Egyfajta perverz büszkeséget éreztem, hogy annyi Top 20-as slágert írjak ugyanabból a három akkordból, amennyit csak tudok. Ahogyan az AC/DC csinálta.”

    Astbury szerint a szám olyan, mint amikor éppen felszállsz a kedvenc motorodra:

    „Bármiről tudok énekelni, ennél a dalnál pedig ez a szófordulat jutott eszembe. Egyszerűen csak belémhasított az érzés: ez egy szerelem eltávolító gépezet.”

     

    The Cult: Wild Flower (1987)

    Az Electric című lemez másik nagy slágere a már említett Love Removal Machine és a listánkról éppen csak lecsúszott Lil’ Devil mellett. A dalban megjelenik Astbury Wolfchild névre hallgató rocksztár alteregója, aki kemény italokkal, por alapú drogokkal és a könnyű nőkkel kényezteti magát. Az énekes később így nyilatkozott erről:

    „Ez volt a személyiségem akkor, amikor átléptem az észszerű döntések meghozatalának határvonalát.”


    The Cult: Fire Woman (1989)

    A banda karrierjének következő mérföldköve az 1989-ben megjelent Sonic Temple című nagylemez volt, ami folytatta az Electric által kijelölt irányvonalat, de még inkább az akkoriban uralkodónak számító rádió-és MTV-barát hard rock stílus felé fordult. A korong megszületése felett az a Bob Rock bábáskodott, aki korábban hangmérnökként olyan lemezeken dolgozott, mint a Bon Jovi Slippery When Wet, illetve New Jersey című őrületes sikerű anyagai, később pedig többek közt olyan klasszikusokon hagyta ott a keze nyomát már producerként, mint a Mötley Crüe Dr. Feelgood című korongja vagy a Metallica önmagáról elnevezett „fekete lemeze”.

    Rocknak köszönhetően az album hangzása egy sokkal letisztultabb, aréna rockos világot képviselt, amivel szinkronban az egykor a post punk színtérről jövő, gothic rockból induló banda fazonja is már sokkal inkább hasonlított a korszak MTV-barát hard rock zenekarainak imidzséhez.

    A változás meglehetősen megosztotta a kritikusokat és a csapat tősgyökeres rajongóit, akik nem nézték túl jó szemmel a zenekar elkommerszesedését. Ennek ellenére a korong óriási sikert aratott és a mai napig a banda legjobb helyezését produkálta az eladási listákon az óceán mindkét oldalán.

    Az első kislemezre másolt anyag egyik kulcsdalának számító Fire Woman a címéből adódóan egy tüzes végzet asszonya típusú nőről szól, Astbury szerint azonban:

    „Nem egy bizonyos személyről íródott, sokkal inkább egy archetípusról. Egy univerzális, elemi szimbólum.”


    The Cult: Edie (Ciao Baby) (1989)

    A mentális problémákkal küzdő, ezért tragikusan fiatalon, mindössze 28 évesen drogtúladagolásban elhunyt Edie Sedgwick színésznőről szóló dal a Fire Woman mellett a banda egyetlen olyan kislemeze lett, ami még az amerikai Billboard 100-as slágerlistájára is képes volt felkapaszkodni. Astbury elmondása szerint még az Electric album készítésekor kezdte érdekelni Andy Warhol világa és ezáltal múzsája, Sedgwick élete, ezért úgy érezte, dalba kell öntenie a vele kapcsolatban megfogalmazódott gondolatait.

     

    The Cult: Sweet Soul Sister (1989)

    Annak fényében, hogy a csapat milyen stílusváltáson esett át az évek során, talán kissé ironikus módon a Sonic Temple következő kislemeze Astbury szerint éppen az európai kultúra elamerikanizálódásáról szól:

    Több kép is eszembe jutott, miközben ezt a dalt írtam. Egyfajta megfigyelés volt, hogy az európai fiatalok mennyire kelletlenül amerikanizálódnak. Legyen szó a gyorskajáról, a ruhákról, a zenéről. Ugyanakkor – különösen Franciaországban - nem szívesen fogadják el az amerikai politikát, szóval ez egy kétirányú dolog. De ahogy minden dalszövegemmel, ezzel is azt szeretném, hogy az emberek úgy interpretálják, ahogyan szeretnék, a lényeg, hogy megtalálják magukat a dalaimon belül."

     

    The Cult: Wild Hearted Son (1991)

    Az elsősorban az őslakos amerikai kultúra által inspirált, 1991-ben piacra dobott Ceremony című album felvezető kislemeze Astbury szerint önéletrajzi ihletésű.

    „Ez a szám arról szól, amikor valaki leír amiatt, amiben hiszek vagy ahogyan kinézek, és ezt szerintem nagyon sokan megtapasztalják. A dal alapvetően azt mondja ki, hogy tök oké az, hogy más vagy mint a többiek, és az is teljesen rendben van, hogy úgy fejezed ki magad, ahogyan szeretnéd.”


    The Cult: Rise (2001)

    A grunge műfaj berobbanása miatt már a Ceremony sem tudta megismételni elődje sikereit, az 1994-ben megjelent, egyszerűen csak The Cult néven megjelent következő korong pedig hiába próbált idomulni a kor alternatív rockzenei közegéhez, sajnos csúfos bukásnak bizonyult, ezért a zenekar a következő évben szögre akasztotta a hangszereit. A visszatérés 2001-ben, a Beyond Good and Evil című anyag formájában látott napvilágot, ám ez az anyag sem hozta a várt eredményeket, ugyanis a banda új kiadója, az Atlantic időközben kihátrált az anyag promotálásából. Videóklip is mindössze egy dalhoz készült, a Rise című remekül sikerült szám pedig egy modern, de mégis a gyökereiből táplálkozó banda arcát mutatta.

     

    The Cult: Hinterland (2016)

    A csalódott banda ezután ismét feloszlott, és újabb 5 évig nem hallatott magáról, azóta azonban ismét aktívak, és az elmúlt évek során már három nagylemezt is piacra dobtak. A legutóbbi korong 2016-ban került a boltok polcaira Hidden City címmel, ezen kapott helyet a Hinterland című dal is, ami Astbury szerint:

    A Hinterland egy valóságos és egyben képzelt hely, egy rejtett város, amely egy új Rómát szimbolizál. A videóklipben számos szemtanún keresztül figyelünk meg egy fiatal nőt, amint ráébred felvilágosult énjére egy disztópikus álomvilágban. A dal tele van szimbolikával, ami egy új korszakot tükröz az emberi tudat változásában, ahogyan újra igazodunk bolygónk természetes ritmusához. Ez a természet ereje. Evolúciónk olyan státuszában vagyunk, ahol nem tudjuk, mi fog történni velünk. Egyre több a konfliktus, az óceánok tele vannak műanyaggal... A dal visszatérés az egzisztenciális lelki válság témájához: az emberi állapothoz."

     

    Címlapkép: Ian Astbury - The Cult; Madrid, 2019