Bár az NBC-n futó Saturday Night Live című szórakoztató műsor az 1975-ös elindulása óta több alkalommal is keltett kisebb-nagyobb felháborodást egy-egy jelenetének, műsorvezetőjének vagy épp zenei vendégének köszönhetően, azonban a legemlékezetesebb eset kétségkívül az ír énekesnőhöz, Sinead O’Connorhoz köthető.

A Nothing Compares 2U című Prince-szerzeménnyel 1990-ben világra szóló ismertséget szerző művész az 1992. október 3-án sugárzott adás fellépője volt, és az alig két héttel korábban megjelent Am I Not Your Girl? című feldolgozásalbuma promotálása céljából volt jelen az NBC stúdiójában. A megszokott módon két számot adhatott elő a műsorban, az egyik dal az épp a napokban elhunyt countryénekesnő, Loretta Lynn 1962-es slágere, a korong első kislemezeként megjelent Success Has Made a Failure of Our Home volt, amit az előzetes tervek szerint a szintén az albumon szereplő Scarlet Ribbons című standard követett volna.

A főpróbán azonban menedzsere arról tájékoztatta az SNL zenei rendezőjét, John Zonarst, hogy a második dal helyett O’Connor inkább Bob Marley War című számát énekelné el – amit Johnny Depp is több ízben hallgatott, amikor megérkezett, illetve távozott a bíróságról az Amber Heard elleni per során -, méghozzá a cappella verzióban. És miután célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a gyermekbántalmazás problémájára, arra is megkérte a készítőket, hogy mindössze egyetlen kamerával, közvetlen közelről vegyék fel az előadását, hogy a dal végén hangsúlyt kapjon, ahogyan felmutat egy éhező gyermekről készült fotót.

Zonars szerint a ruhapróbán mindenki meghatódott a daltól és attól a gesztustól, ahogyan O’Connor feltartotta az ominózus képet, majd egy szívből jövő kérést intézett a nézőkhöz a világ kiszolgáltatott gyermekeinek védelme érdekében.

Így aztán amikor a War című dalt élő egyenes adásban is előadta, minden a kéréseinek megfelelően történt. Ő maga azonban a szövegben a rasszizmus szót gyerekbántalmazásra cserélte, majd miután a dal utolsó soraihoz („És tudjuk, hogy győzni fogunk/Hiszen bízunk a győzelemben/A jóban a gonosz felett “) ért, a „gonosz” szó kiejtésekor felemelt egy fotót, azonban az

nem a próbán látott éhező gyermeket, hanem II. János Pál Pápát ábrázolta.

Ezután mindenki legnagyobb megdöbbenésére az őt közvetlen közelről vevő kamera szeme láttára darabokra tépte a képet, majd így szólt:

 Harcoljunk a valódi ellenség ellen!”

A közönségben és természetesen a televízió képernyői előtt ülők közt is megfagyott a levegő, szinte tapintani lehetett a döbbenetet és a feszültséget. Ráadásul Dave Wilson rendező egy villámgyors döntést meghozva utasította kollégáit, hogy ne kapcsolják be a tapsolásra felszólító fénytáblát, mivel úgy érezte, az énekesnő félrevezette a stábot és a producereket, így a performansz végén síri csend honolt a stúdióban. Sinead ezután elfújta a mellette álló asztalra kihelyezett gyertyákat, és elhagyta a színpadot, az adás pedig reklámra váltott.

Elmondása szerint azonban nemcsak a nézőtér volt néma, de a színfalak mögött sem látott egyetlen embert sem, mindenki nyom nélkül eltűnt onnan. Még a saját menedzsere is, aki az incidens után három napra bezárkózott a szobájába, és kihúzta a telefonját.

O‘Connor ennek ellenére még egyszer visszatért a színpadra, a szokásos közös elköszönésre, melynek során a szereplők és a fellépők együtt búcsúznak el a közönségtől és a tévénézőktől. A köztudottan hívő aznap esti műsorvezető, Tim Robbins a protokolltól eltérően nem köszönte meg Sineadnek, hogy jelen volt, az NBC stúdióját pedig eközben - és még napokon át - telefonhívások tömkelege árasztotta el, túlnyomórészt felháborítónak találva a történteket.

4484-en kikérték maguknak, hogy egy dühös és kissé zavart tekintetű, szinte kopaszra borotvált fejű különc énekesnő indokolatlanul gyalázza meg a legnagyobb egyházi méltóság feddhetetlen személyét, és csak jóval kevesebben, 725-en (bizonyos források szerint mindössze heten) biztosították támogatásukról az énekesnőt.

A Saturday Night Live stábján belül sem volt egyhangú a reakció. Tim Robbins mellett Phil Hartman is támadásként értékelte, hogy mindenkit megvezetett az alkotók közül, Lorne Michaels producer azonban nem csupán visszaengedte a színpadra a búcsú szegmensre, de később „a lehető legbátrabb dolognak” nevezte Sinead akcióját. Ennek ellenére az NBC nem vágta ki az aznapi nyugati parti vetítésből, de az ismétléseknél már a ruhapróbás felvételeket használták és használják azóta is.

A nagyközönség negatív reakcióival azonban akkor szembesült igazán, amikor nem egész két héttel később egy Bob Dylan tiszteletére rendezett nagyszabású koncerten ismét színpadra állt a New York-i Madison Square Gardenben. Ugyanis miután Kris Kristofferson felkonferálta, az összegyűlt tömeg egy része kifütyülte és fujjolni kezdett, ugyanakkor éljenzés és tapsolás hangját is hallani lehetett a nézőtéren.

A színészként is ismert country legenda ekkor biztatásképp odalépett hozzá, és a következőt súgta a fülébe:

Ne hagyd, hogy ezek a szemetek lelombozzanak!”

Sinead Dylan I Believe in You című dalát adta volna elő, az őt kísérő zenekar pedig már bele is kezdett a számba, amikor az énekesnő jelzett, hogy hagyják abba a zenélést, majd újfent a capella kezdett bele Bob Marley War című számába, jóval nagyobb zajongás közepette, mint az NBC stúdiójában.

De a Saturday Night Live sem kímélte őt a következő heti műsorukban, amelynek aznap esti műsorvezető sztárvendége Joe Pesci volt. A katolikus vallású színész monológját rögtön azzal kezdte, hogy megmutatta, hogy összeragasztották a pápa összetépett fotóját, majd elmondta, hogy O’Connornak szerencséje van, mert ha a múlt héten ő lett volna a házigazda, bizony lekevert volna neki egy jó nagy pofont.

Hónapokkal később pedig Madonna parodizálta ki az ominózus akciót, összetépve az Egyesült Államokban nagy botrányt kavaró autószerelő, Joey Buttafuoco képét, aki azzal került be a hírekbe a ’90-es évek elején, hogy 17 éves szeretője arcon lőtte a feleségét.

Mindeközben USA-szerte tüntetések sora zajlott O’Connor ellen, halálos fenyegetéseket kapott, koncertjeit lemondták, a Times Square-en pedig bulldózerrel zúzták be a lemezeit.

Hiszen az amerikaiak szemében csak egy polgárpukkasztó, fura, tiszteletlen különcnek számított, aki érthetetlen okból megszentségtelenítette a katolikus egyház fejét, ezzel néhány másodperc alatt tönkre téve egész karrierjét. Ugyanis bár a későbbiekben szülőhazájában, Írországban továbbra is szép, Angliában pedig mérsékeltebb sikereket aratott, Amerikában soha többé nem nyerte vissza egykori népszerűségét.

Az Egyesült Államok - és ezáltal a világ – ugyanis csak kereken 10 évvel később, 2002-ben szerzett tudomást a katolikus papok pedofilbotrányairól a Boston Globe magazin munkatársai által végzett áldásos felderítő munkának köszönhetően. A nyomozásról később Mark Ruffalo, Michael Keaton és Rachel McAdams főszereplésével mozifilm is készült Spotlight címmel, amit két Oscar-díjjal is jutalmaztak, köztük a „Legjobb film” kategóriában.

Pedig Sinead már 1992-ben fel akarta hívni a figyelmet a visszaélésekre, ugyanis bántalmazott gyerekként missziójának tekintette, hogy az elesettek mellé álljon. Tette ráadásul saját élményeinek szempontjából is szimbolikus volt, ugyanis a pápát ábrázoló ominózus fotó az őt elhanyagoló és ridegen tartó édesanyja falán lógott éveken át. Így egyúttal vele is leszámolt, miközben

a könnyűzene Jeanne D’Arcjaként áldozta fel karrierjét. Mivel azonban soha nem akart popsztár lenni, állítása szerint valójában akkor vált igazán szabaddá.

Címlapkép: youtube.com