Az idén 70. születésnapját ünneplő, jövőre pedig két alkalommal is Magyarországon koncertező zenész soha nem tartozott a könnyen beskatulyázható előadók közé, hiszen zenei világa annyi különböző műfajból táplálkozik már pályafutása kezdete, azaz a The Police megalakulása óta, hogy képtelenség volna bármilyen konkrét zsáner alá besorolni az immár több mint 40 évre visszatekintő munkásságát.

Különösen igaz ez szólókarrierjére, melynek során mindig is páratlan ízléssel ötvözte a pop, a rock, a jazz, a klasszikus zene, a reggae, a new age vagy épp a világzene stíluselemeit, millió közül felismerhető, egyedi hangszínének és zseniális dalszerzői képességének köszönhetően pedig immáron hatodik évtizede tartozik a könnyűzene legnagyobb géniuszai közé.

Ezt pedig legújabb, The Bridge című albumán is bizonyítja, amelyet a pandémia okozta bezártság alatt készített el zenésztársaival, Dominic Miller gitárossal, az anyag producereként is dolgozó Martin Kierszenbaum billentyűssel, Manu Katché és Josh Freese dobosokkal, valamint Branford Marsalis szaxofonossal, akiknek neve a főhőséhez hasonlóan külön-külön is garancia volna az anyag minőségére.

Sting az elmúlt 15 évben nagyrészt valamilyen konkrét koncepció alapján készült lemezek sorát dobta piacra, kezdve a klasszikus és reneszánsz zenét tartalmazó 2006-os Songs from the Labyrinth című anyaggal, amit a karácsonyi témájú, főleg feldolgozásokból álló, 2009-es If on a Winter's Night... és a gyermekkori élményein nosztalgiázó, azonos című musical által inpirált 2013-as The Last Ship követett, de korábbi slágereit is újragondolta és áthangszerelte a Symphonicities, illetve a My Songs című albumain, valamint egy teljes lemezanyagot is összehozott a reggae sztár Shaggy-vel, 44/876 címmel.

Így a november 19-én megjelent The Bridge című anyag a zenész első "mezei" sorlemeze a 2016-ban megjelent 57th & 9th óta, és egyben hosszú ideje a „legstingesebb” is, annak minden utánozhatatlan karakterjegyével és diverzitásával együtt.

A The Police Synchronicity-éráját és a korai szólómunkái hangulatát idéző Rushing Water iszonyatosan erős indítás, fogós refrénje egyből a fülünkben marad, nem véletlenül ehhez a dalhoz készült el az album első videoklipje is.

A korong első kislemezes dalaként megjelent és annak legslágeresebb darabjának tekinthető If It’s Love aztán még inkább azt az érzetet kelti bennünk, hogy talán nem is 2021-et írunk, hiszen a szám a dallamvilága és hangszerelése miatt nyugodtan elfért volna az énekes bármelyik ’90-es évekbeli lemezén is. A szívderítően pozitív üzenettel bíró dal ráadásul már csak azért is léleküdítő, mert nyoma sincs benne az utóbbi két évre globálisan jellemző elkeseredettségnek és kilátástalanságnak.

A The Book of Numbers egy visszafogottabban induló darab, azonban a refrén itt is kinyílik, remek dinamikát adva ezzel a szintén fülbemászó dalnak. Ezután a megcsalt, de szerelmes férfi szemszögéből íródott, Bill Withers világát idéző, minimalista Loving You következik a sorban, a szokatlan ütemmutatóval és nem konvencionális ritmizálással bíró Harmony Road című szerzeményt pedig Branford Marsalis gyönyörű szaxofonjátéka teszi még lenyűgözőbbé.

A Fragile, de még inkább a Shape of My Heart című klasszikusokra emlékeztető For Her Love ismét nagyon karakteres, a hegedűt és tangóharmonikát is felvonultató The Hills on the Border pedig a kelta népzenéből merít, akárcsak a történetmesélő Captain Bateman című szerzemény.

Az album egyik legkülönlegesebb darabja a másnapos szerető szájából elhangzó The Bells of St. Thomas, ami zeneileg annyira nyugodt és finom, szövegében pedig olyan intelligens, hogy könnyen a korong egyik csúcspontjának is nevezhető.

Az egy szál akusztikus gitárral előadott, puritán egyszerűségű The Bridge tökéletes lezárása az azonos című album standard kiadásának, egységes keretet képezve a lemezt nyitó Rushing Waterrel.

A korong deluxe változatán további három dal kapott helyet, a címadó tétel szellemében fogant Waters of Tyne, az instrumentális, jazzes Captain Bateman's Basement és az Otis Redding-féle (Sittin’ On) The Dock of the Bay feldolgozásának formájában.

Bár az énekes/basszusgitáros volt olyan bátor, hogy új anyagát egy napon dobta piacra Adele 30 című visszatérő albumával, a The Police egykori frontemberének már nincs mit bizonyítania. Ha őszinték akarunk lenni, Sting legújabb, sorban tizennegyedik szólólemeze ugyanis minden, ami a mai mainstream popzenéből - tisztelet a kivételnek - szinte teljesen hiányzik:

A papíron 70 esztendős, de valójában tökéletesen kortalan és még mindig csúcsformában lévő művész tehát egy olyan albumot rakott le az asztalra a The Bridge című anyag képében, ami nem csak a jelenlegi piacon egyedülálló, de

bátran odahelyezhető Sting legnagyobb sikerű, klasszikus alkotásai mellé is.

Ez pedig az ő esetében - lássuk be - igazán komoly teljesítmény.