1983-ban a Szépművészeti Múzeumból egy ország megdöbbenésére hét képet elloptak, köztük Raffaello Esterházy Madonnáját. Tavaly volt 35 éve, hogy a festményeket bravúros nemzetközi együttműködéssel a nyomozók megtalálták és visszahozták Magyarországra. A betörés nem csak azért okozott mély megdöbbenést, mert a Kádár-rendszer által sugallt kiemelkedő közbiztonsági helyzettel szemben mást mutatott, hanem mert ebben az ügyben látványosan összegződött a korszak valamennyi visszássága. A hivatalos jelentések dicshimnuszaival ellentétben a slamposság, a nemtörődömség, a motiválatlanság és a belefásult érdektelenség. Az ország vezetői a rablás után újból rádöbbenhettek, a nyugati világot a vasfüggöny nem fogja megállítani, a jövőben akaratuktól függetlenül olyan dolgokkal is foglalkozniuk kell, mint a globális műkincs kereskedelem, a nemzetközi biztonság és együttműködés. És nem csak szlogenekben, hanem a gyakorlatban is.
Miközben a képeket keresték, a magyarok a Markos-Nádas duó Totyáján nevettek, mert a jelenetből, ha ez volt a célja, ha nem, az emberek többsége a rendszer kritikáját hallotta ki. Magyarországon a nyolcvanas években már nem csak a sorok között, hanem a szavak között is tudtak olvasni. Miután a képek előkerültek, 1984-ben – 1945 után először – Budapestre érkezett az olasz miniszterelnök, Bettino Craxi. És annak ellenére, hogy hivatalosan ezt soha nem erősítették meg, az egész ország a maffia szerepéről kezdett beszélni. Ezt erősíthette az is, miszerint az elkövetőket nem adták ki Magyarországnak, az esetet rekord gyorsasággal lezárták. A filmben az azóta is titokban tartott ügyet próbálták felgöngyölíteni, a betöréstől a képek megtalálásáig. Nincsenek végleges válaszok, de vannak megválaszolatlan kérdések. Az egykori résztvevők visszaemlékezései – kiegészülve azokéval, akik nem vállalták a szereplést – az alkotók célja és reményei szerint egyszer majd a nyolcvanas évek Magyarországának megkerülhetetlen történeti forrásává válnak. Ezért forgatták a Budapest-műveletet.
