Van egy könyv. Szeret. Már amennyire egy könyv szeretni tud. Ez szeret. Nem olyan Müller Péteresen, kimondottan Esterházysan. Egy nő. Ez a címe. Számozott regény. Tavaly úgy döntöttünk megcsináljuk a színház nyelvén. Majd jött a vírus szappanos maszkban és száműzött minket a négy fal közé, mint mindenki mást. Nesze neked próbafolyamat! Mivel messze áll tőlünk az eltántorodás, gondoltunk még egyet. Ha már tilos a másikat nyilvánosan arcon tüsszenteni, legyen a színház helyett karanténfilm. Felkértünk hát számunkra kedves és fontos alkotókat, hogy mondják kamerába Esterházy szövegeit. Vagy telefonba. Vagy mosógépbe. Amire futja. Küldjék el, ebből lesz a film. Nem távolba révedős pixelszavalat. Montázsfilm. A szó hallatán a csocsóasztalt támasztó bölcsészlányok a fiúik fülébe búgják, hogy képzeletbeli dokumentumfilm, ezt írta a francia Bazin. Az orosz Eizenstein meg azt, hogy maximálisan indulati, emocionális. A srácok vonogatják a vállaikat, fölösleges flancolni, az csak sima vágás. A vasember leüti a gonoszt. Össze van vágva, kész hatszáz. A csajok legyintenek, a montázs költészet barmok, majd kihal belőlük a vágy. A mi filmünk sem mesél történetet. Egy közös élmény lenyomata. Költői képek sokasága Esterházy szövegein keresztül. A vágyról, a vágytalanságról. Hogyan élte meg az ember bezártságot a karantén alatt, hogyan vágyott a közelségre, a találkozásra? A karanténidőszak költői lenyomata. Hogyan tudunk egymáshoz közelebb jutni? Mire ébresztett rá a bezártság? Mi lett fontos, égbekiáltó? Közelebb akarunk jutni másikhoz. A következő lépés az érintés dicsérete.
