“Szabad gondolkodó volt, és ez a szabadság emelte őt mindig is az oly divatos, manapság már gyakran doktrínerségbe hajló, elkötelezett vagy politikailag motivált művészeti megnyilvánulások fölé. A benne szunnyadó (és nem is mindig békés) elementáris teremtőerő a világ más módon való megmutatására sarkallta. Talán a Fluxus volt az, amihez ő közel érezte magát, valószínűleg éppen annak kötetlen szabadsága és határnélkülisége miatt. Az, hogy nem volt kialakult stílusa, vagy legalábbis önálló, saját formanyelve, azt jelentette számára, hogy folyamatosan ide oda járhatott egymástól távol eső képi, plasztikai megoldások, művészeti technikák, vagy műfajok között, szabadon és gáttalanul. Robinak nem voltak művészeti korszakai, műveinek végtelennek tűnő sora mintha folyamként áramlana elő az eltelt évtizedek alatt. Nem volt stílusa, művei mégis összetéveszthetetlenül felismerhetőek ezer másik közül. Mindig univerzalitásra törekedett, ha egészen kis munkákat készített is éppen. Nem voltak művészeti problémái, ilyen szempontból nem voltak megoldandó feladatai, csak a feltételek megteremtése a művek megszületéséhez. Az a fajta spontaneitás, amely első ránézésre művein érezhető, mindig erőteljes frissességgel, ugyanakkor gazdag gondolatisággal és nemritkán érzelmi telítettséggel párosult, fejében megszülető ötletek sorát valósítva meg szüntelenül. Robi állandóan a tervezés állapotában élt, lételeme volt a törekvés, világunkról szakadatlanul, saját nyelvén, képekben beszélni.”