„Mindennek éreztem az átmeneti, ideiglenes voltát. Végül is 1953-ban mindez olyan mély válsággá szélesedett, a teljes lehetetlenülés állapota következett, amikor már mindenfajta folytatási lehetőség érvénytelenné vált, csapkodtam, mint egy szárazra dobott hal. (...) A megoldást az 1954-es esztendő hozta számomra, a már ismert sárospataki időszak, amikor Bródy Verától kölcsön kaptam azt a sváb, szász és egyéb német népviseleteket ábrázoló könyvet (Hans Retzlaff: Deutsche Bauerntrachten, Berlin, 1934). Ebből kezdtem azután formákat és figurációkat kirajzolni, és akkor éreztem, hogy itt valami megindult. Teljes tudatossággal alkalmaztam ekkor a »szimultanista-transzparens« módszert, amelyet Vajda Lajos munkált ki.” – jelentette ki Bálint Endre.[1] A Vintage Galéria kiállítása a művésznek ezeket az 1954 és 1957 között, főként a sárospataki és zsennyei alkotóházban készült alkotásait mutatja be.

„Ez a módszer, a transzparencia, a jelenségek olyan rajzos ábrázolása, ahol az áttetsző objektum mögött, vele szimultán megjelenik egy másik, rendszerint tőle idegen tárgy, s ez a kompozíció olyan gondolati-érzelmi feszültséget teremt, amely felébreszti a nézőben a képen játszódó dráma megoldásának vágyát.” – írta Román József a filozófus barát, Szabó Lajos gondolatait idézve 1980-as Bálint-monográfiájában,[2] majd így folytatta: „A vajdai transzparencia pedig nagyszerű megfelelője az ember gondolati rendjének, hiszen az eszméletben is gyakran jelennek meg gondolatok, érzelmek, emlékképek egymást lefedve, majd feltárva; a gondolattársítás képi hasonmása ez a rajzos áttetszőség.”

Bálint műveinek elkészítésekor talált tárgyakat, ábrákat használt fel mintaként, így például Kiss János lófej-cégérét vagy a szentendrei kaput, melyek művészetének később is visszatérő motívumai lettek. Ezeket részben népi eredetű motívumokat a montázs eljárásához hasonlóan rajzban kötetlenül komponálta egymás mellé, Vajda technikájának és saját érzékenységének egyesítésével kialakítva későbbi alkotásainak módszerét. A korszakban és Bálint későbbi tevékenységében is jelentős montázs szerkesztési elveinek alkalmazása mellett ezeken a rajzokon így azon motívumok is összeálltak, amik a művész későbbi festményein és monotípiáin is fontos szerephez jutottak.

[1] Idézi: Román József: Bálint Endre. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980, 65-66.
[2] i.m., 1980, 65.

Bálint Endre (1914-1986) képzőművész. A két világháború közötti, illetve az 1945 utáni magyarországi képzőművészet egyik legfontosabb alakjaként ismert Bálint Endre eleinte reklámgrafikusnak készült, mégis hamar a festészet felé fordult, később készített objekteket, fotómontázsokat, kollázsokat, monotípiákat, és verseket is írt. A harmincas években ismerkedett meg a Szentendrén alkotó Korniss Dezsővel és Vajda Lajossal, akikkel hamar szakmai és baráti kapcsolatba került. A világháború után legtöbb fiatalkori alkotását megsemmisítette. 1946-ban csatlakozott az Európai Iskolához, melynek fő célkitűzése a közép-kelet-európai művészet nyugat-európai művészethez való kapcsolódásának megteremtése volt. 1957 és 1961 között Párizsban élt, ahol több alkalommal kiállított. Művészetének visszatérő motívumai és szimbólumai a magyar népi művészet elemei, a fantázialények, álomszerű figurák és organikus formák. Ugyanezek megszokott összefüggéseikből kiragadva kapnak főszerepet sokszor ironikus és groteszk hangvételű fotómontázsain, melyeket „képzettársításos öntudatlan önvallomás”-nak nevezett.