Balogh László pályája a ’60-as években kezdődik szülővárosában, Szentendrén. Látásmódját elsősorban atyai barátja, Barcsay Jenő, és a városban működő Deli Antal, Vajda Lajos, Kmetty János művészete alapozza meg, de utazásai kitágítják az alkotói horizontját. Balogh ma is aktív, szenvedélyes költői alkat, azonban munkái fegyelmezett, szigorúan felépített konstrukciók, amelyeknek belső szabályai az évek múltával lazulnak és a legutolsó műveken oldottabbá válnak. Korai, ’60-as évekbeli korszakában született művei rendszerbe foglalt ritmusok, olykor statikusan zárt kompozíciók, szinte logó-szerűen sűrítik a város jelentéstartalmait, amelyben ma is él (Vízparti házak, Rab Ráby háza, Tornyok). A ‘70-es és ’80-as években már stabil képi absztrakciója geometrikus és organikus, de a látványra utaló motívumok használatára redukálódik (Gyászolók, Tűzfalak, Architektúra). Az évek során egyre karakteresebbé, tisztábbá váló, konstruktív, ugyanakkor erősen emocionális, spontán alkotói módszerébe beengedi a korábbi organikus “lírai” alapformákat. Ugyanakkor a színek játékos dinamikájára, kontrasztjára-harmóniájára, intenzív erejére épített képei ekkor már mentesek a felismerhető valóságelemektől. Az IKON kiállítótérben bemutatott festményei felrajzolják Balogh László pályaívét. Emblematikus, korszakjelölő képeinek jelentős része a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteményéből, az utóbbi évekből való festményei a művész műterméből kerülnek kiállításra.

Balogh László festőművész, grafikus, 1930. január 12-én született Szentendrén.
Díjak, kitüntetések: 1994: A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje; 1995: Szentendre Város Díszpolgára; 1997: Szentendre Művészetéért díj; 1998: A Neufeld Anna Alaptívány díja; 2006: Munkácsy-díj; 2013: A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje; 2019: EMMI, Életműdíj