Az ember és a természet közötti rend keresése talán sosem volt ennyire ellentmondásos és tragikus. A mesterséges harmóniára való törekvés összefonódik a személyes vívódásaimmal, mint például azzal a kérdéssel, hogy: helyes döntés-e gyermeket vállalni?

A természet és az ember kapcsolatát vizsgálva olyan kérdéseket vetek fel, amelyek egyszerre riasztóak és lenyűgözőek. Gyakran végletekben gondolkodunk a természetről: vagy teljes alázattal, vagy teljes hatalommal közelítünk felé. Az élőlények kiragadása saját környezetükből, az emberi beavatkozás mindent elárasztó mértéke éppoly ártalmas, mint a szőnyeg alá söpört, ösztönös és önző rombolás. Az ártalom szemmel láthatóan meghaladja az alázatot, és ennek hatásai már most érzékelhetők, sőt, talán nap mint nap tapasztaljuk őket. Ritkán tesszük fel a kérdést: mi vár egy ma született gyermekre nyolcvanéves korában? Engem az foglalkoztat, hogy miért éppen ez érdekel ennyire. Nem szeretnék egy, a sokadik fotográfus közül lenni, aki az éghajlatváltozásra hívja fel a figyelmet – hiszen erről mind tudunk, és mégis távolról figyeljük, miközben egyre inkább részesei vagyunk.

Mindez egyénenként máshogy vetül ki. Az én vizuális válaszom egy hosszú önvizsgálat arról, hogy mit tartok igazán fontosnak megmutatni. Ez pedig szinte egyenlő az öncélúsággal. Mégis, a reménykeltő válaszom a saját kérdésemre az, hogy a természet átalakuló formájában is lehet az ember feltétlen szeretetének tárgya. Még ha a változás számunkra nem is kedvező, ezen keresztül kirajzolódhat makacs önállóságunk bizonytalan jövője.