Kiállítás Csáth Géza halálának 100. évfordulója alkalmából

„Motívumokról, a melódiákról, a ritmusról, szóval ezekről az úgynevezett formai, zenei alakulatokról nem lehet beszélni. Ki kell nyitnunk a fülünket, a szívünket, be kell állítanunk a lelki tükörrendszerünket, amellyel először a benyomásokat, másodszor saját magunkat a művészi élvezés pillanatában, és harmadszor a vizsgálódó énünket figyeljük meg, és akkor nem fog érdekelni semmi más bennünket, mint az, hogy kicsoda Strauss Richárd, és hogy kik vagyunk mi magunk, és hogy ami eközben esik, jó vagy rossz-e?”

Csáth Géza mindig az emberi lélek mélyeit kutatta. Akkor, amikor megírta az Anyagyilkosságot, és akkor is, amikor hosszú tanulmányban próbálta megfejteni „az elmebeteg nő”, Kohn Gizella paranoiás hisztériáját. Minden kísérlete közül azonban a tízéves korától egészen haláláig vezetett naplója volt a legkönyörtelenebb élveboncolás. Mindeközben pedig legfontosabb vágya az élet legteljesebb megélése volt.

Csáth egyszerre készült zeneszerzőnek, festőművésznek és orvosnak, az utókor mégis elsősorban íróként tartja számon. Írásművészetétől azonban aligha választható el az összművészeti látásmód, és az az összetett, szinesztéziaszerű világérzékelés, amelyen keresztül illatokban, színekben gondolkodott és zenével érzett. A kiállítás egyik végpontján a szenzibilitás és szecessziós hangulatok kapnak főszerepet, míg a másikon a mindezektől és az alkotás képességétől is megfosztott, már visszafordíthatatlanul lemeztelenített lélek. A novellákban is gyakran felbukkanó gyermekkori mesevilágot Brennerék családi fotóalbuma idézi meg, amelynek mintegy ellenpontjaként bontakozik ki az utolsó évek belső magánya az egyre töredékesebbé váló naplójegyzetek morfiumcseppes kéziratlapjain.

A PIM egyedülállóan gazdag és eddig soha nem látott Csáth-gyűjteményén alapuló kiállításban mi is beállíthatjuk „lelki tükörrendszerünket”, amellyel a befogadás különféle útjai nyílnak meg előttünk. Naplóiban megfigyeljük az önmagát figyelő Csáthot. Zeneműveiben, novelláiban, egyetlen fennmaradt festményében és számtalan rajzában pedig először a benyomásokat, amelyeket keltenek bennünk, másodszor saját magunkat a művészi élvezés pillanatában, harmadszor vizsgálódó énünket figyeljük meg, és akkor nem fog érdekelni semmi más bennünket, mint az, hogy kicsoda Csáth Géza, és hogy kik vagyunk mi magunk, és hogy ami eközben esik, jó vagy rossz-e?