Demény Miklós (1939-2010) életműve teljesen egységes, folyamatos és azonos tőről fakadó. Már a legkorábbi, az 1960-as évek első felében született művek is arról tanúskodnak, hogy Demény művészete a kezdetektől pontosan meghatározott irányban, a kubizmus és a geometrikus konstruktivizmus eredményeit forrásnak tekintő úton haladt. Első nyilvános szereplését erős kritika fogadta, mivel az általa választott konstruktív-kubisztikus formaképzés nem illeszkedett a művészektől központilag elvárt irányvonalhoz. Később a hivatalos kultúrpolitika a „megtűrt” művészek közé sorolta Deményt, ellehetetlenítették, kiszorították a művészpályáról. A rendszerváltást követően 1990-ben a koppenhágai UNIBank kiállítótermeiben mutatta be műveit, amit több gyűjteményes tárlat követett. Az 1980-as években Demény tematikája kibővült, s míg a korábbi évtizedben szinte kizárólag csendéleteket festett, újra megjelent a táj és a csendéletnél tágabb kivágatú enteriőr. Az 1990-es évekkel induló stílusváltozással a tematika bővülése is együtt járt. Ezek közül a legfontosabbak a sport és a cirkusz világába betekintő művek sorozatai. A birkózókat, súlyemelőket és gátfutókat megjelenítő képek plasztikusan formált alakjai, akár szobrok kiindulópontjai is lehettek volna. A 2000-es évek talán az életmű leghatározottabb változását hozták. Megjelentek azok a kompozíciók, melyek bár nem tartalmaznak emberi figurákat még jelképszerűen sem, mégsem lépik át a non-figurativitás határát. A horizontvonalon egy pontban összefutó vonalak különös hangulatú, pop-artos jellegű tájábrázolásokat eredményeztek.