„A második önálló kiállításom témája egy olyan régi szerelem, ami gyerekkoromból ered, és oda is repít vissza. Mindig érdekeltek az elhagyott, titkokkal teli helyek. Kicsi koromban, amikor csak tehettem, felmásztam nagyszüleim házának padlására, és a poros gerendák alatt kincsnek láttam minden fellelt kacatot, mert tele voltak titokkal, és meséltek nekem. Elképzeltem, hogy a szétmálló, leszakadt fülű kosarakban, szorgos kezű őseim hogyan hordták hajdan a kukoricát, a répalevelet. A lepattogzott zománcú kannában hogyan gőzölgött a frissen fejt tej, hogyan gőgicsélt a rácsos ágyban a kisbaba, és ki lapozta az újságot, mikor nem volt éppen munka. Azok a rég elfeledett tárgyak megőrizték azoknak az embereknek energiáit, akikkel ugyan soha nem találkoztam, de ott a padláson velem volt az emlékük.
Színész vagyok, arról szól a hivatásom, hogy elképzelem, milyen élete van annak az embernek, akinek a bőrébe bújok, mesélek arról, ahogy gondolkodik, beszél, cselekszik. Amikor a képeimen látható helyeken járok, ugyanígy elképzelem, milyen lehetett, amikor még emberek éltek, dolgoztak ott. A falak milliárdnyi szívdobbanást őriznek, és ha jól figyelek, olykor hallom is. Néha szomorú leszek, amikor csodás épületeket, jobb napokat látott csarnokokat, hajdan élettel teli termeket látok, de amikor elkattintom a fényképezőgépemet, az a szándék vezérel, hogy ezek a szépségek legalább egy-egy fotón megmaradjanak. Ezek a helyek ugyanis az enyészeté lesznek, mert ahonnan az ember elmegy, ott megállíthatatlanul elkezdi visszavenni a természet azt, ami az övé. Az üzemcsarnokban kinő a páfrány, a falakra felfut a vadszőlő, az ajtón az ember helyett a borostyán kér bebocsátást. Talán azért szeretem ezeket az elhagyatott helyeket, mert ugyanazt érzem, mint kicsi lány koromban, nagymamám padlásán, amikor a múlt és a jelen összekapcsolódott.
Ha bármelyik képem előcsalogat valamilyen emléket, gondolatot, boldogan olvasnám a vendégkönyvben.” (Hullan Zsuzsa)

„A görög múzsák heten vannak, és a színház múzsája ott sorakozik a többi között. Hiányzik viszont a fotográfia múzsája, ami fiatal művészet, múzsája pedig készülődőben van. De előre küldte hírnökét, Hullan Zsuzsát. Először az ablakaival kopogtatott. Meghallgatásra is talált. De most már dörömböl. Képbe fogalmazza az elmúlást, a természet adta formákat, keresi az embert és keresi önmagát. Fotográfia múzsája lépj elő! Kitárva az ajtó, az ablak, engedd, hogy gyönyörködhessünk benned!” (Keleti Éva)