Van-e alternatívája személyiségünknek és a döntéseink mentén mennyire vagyunk képesek arra, hogy kibontakoztassuk azt, amire eleve rendeltettünk? Egyáltalán meg tudjuk-e fogalmazni azt, hogy milyenek vagyunk most, jelen valónkban?

Talán mindannyian elgondolkoztunk már azon, hogy mi lett volna, ha nem is ebbe az Univerzumba születünk. Vannak-e párhuzamos valóságok vagy csak a képzeletünk és az élet tökéletlensége az, ami életre hívja bennünk a vágyat, hogy elképzeljük magunkat más világokba és szerepekbe. Mi lenne, ha nem olyanok lennénk, mint amilyenné az élet, a sors, a genetika, vagy egyszerűen csak mi magunk a saját döntéseink által formáltuk magunkat.

A létezésünk esszenciájának feltárására indulunk most együtt, melyek a kételkedés mezéjére visznek minket. Eltávolodunk a tudatos jelenléttől és a tudatalatti rejtett zugaiba tárjuk fel mindazt, ami még ha csak láthatatlanul is, de minden bizonnyal bennünk létezik időnk végezetéig. Feltáratlan tartományok ezek, melyekkel nemcsak foglalkoznunk szükséges, de elengedhetetlen létünk kiteljesítéséhez.

Kertész Attila olyan kollektív terápiára invitál minket képein keresztül, melyek szubjektív én-képek és képzetek révén teremtik meg létezésünk alternatíváit. Parallel lélekállapotok tárulnak elénk expresszív aktábrázolásain keresztül, melyek láthatatlan rétegeinkbe engednek betekintést. A lélek anatómiája ez. A fizikai rétegeken túlhatolva, és a láthatatlanon túllépve, olyan nem létező tartományokat tár fel modellein keresztül, melyekről ők maguk sem tudják, hogy a jelen valóságaként ott létezik bennük. Párhuzamos létállapotokat tár elénk, miközben múzsái tudattalanul levetkőzik fizikai valójukat, hogy megmutassák mindazt, ami valóban emberré teszik őket. A lélekábrázolás új formáját láthatjuk a vásznakon, melyek a sötétben keresik a kiutat a fény teljességébe. Kérdések nélküli analízis ez, mely a művészet által válik láthatóvá.