Éveken keresztül utaztam a K2-es buszon. Ezen idő alatt egy pár cipőre lettem figyelmes Berrylands Road és King Charles Road között, mely egy villanyoszlopon cipőfűzővel összehurkolva lógott legott. Szélben, hóban, esőben, tűző napban. A pár lábbeli nem sokat változott csak az idő telt, telve múlott. Mígnem egyszer csak elszakadt a cipőpertli, nem bírta az időjárás viszontagságait és lezuhant a villanyoszlopról a járdára. Akkor most ez egy művészi sorozat gondoltam, (hiszen) több felvételt is készítettem várva a pár magasszárú beteljesülését. Egy nap sikerült a földön lévő még érintetlen tárgyat utoljára megörökíteni. Megvan. Vincent van Gogh Parasztcipők képére asszociáltam. És Heidegger művészetfilozófiája jutott eszembe. Az „én pár cipőm” is egy közönséges eszköz. Volt használatban, míg valaki a magasba nem röpítette rejtélyes körülmények között. Az én cipőim (maradjunk ennél a titulusnál, mert a megörökített képek által enyém lett, hiszen már senkinek a tulajdona nem volt... én a leképezéssel bitoroltam e haszontalan darabot, punktum) meghatározott térben voltak egy ideig odafent, majd a föld vonzása hatására és az anyag gyengülése változtatott a helyzeten... „A művészet művében a létező igazsága lépett működésbe. Vagy talán ama kijelentéssel, hogy a művészet az igazság működésbe-lépése, ismételten az a szerencsésen túlhaladott vélemény kelne életre, miszerint a művészet a valóságos utánzása és ábrázolása lenne?” (Nyilas Ilona)