Paizs a színtelen plexi-tömbökbe kezdetben az előző korszakának anyaghasználatával kontinuitást mutató tárgyakat, majd hétköznapi használati eszközöket foglalt bele. A pop-art-objektként is értelmezhető alkotásokat követően a művészt a plexiüveg és a poliészter, mint szobrászati alapanyag technikai-esztétikai lehetőségeinek legteljesebb kihasználása foglalkoztatta, így születtek konstruktív ihletésű, átlátszó, belső fénytörések játékára épülő plasztikái. A nyolcvanas években Paizs, több kortársához hasonlóan, újra felfedezte a monumentális táblakép műfaját, és műveiben megjelent az emberi alak ábrázolása. A préselt lemezre applikált poliészter mesterséges roncsolása, és az alkalmazott technikák sokszínűségének következtében létrejött fakturális gazdagság, egyértelmű eltávolodást mutat a geometriai elvekre épülő komponálási módszertől, mind emellett teret enged a szubjektív értelmezéseknek, és a távoli, kollektív kultúrtörténeti asszociációknak. A kilencvenes években az emberi alak jelentősége tovább erősödött Paizs munkáiban. Lírai hangvételűvé váló képein az arany-ezüst színhasználat archaikus konnotációi különleges egységet teremtenek az egész munkásságát meghatározó technikai újításokkal.