A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria a kelet-közép-európai régióban először mutatja be retrospektív igénnyel Sean Scully életművét. Scully az absztrakció legfontosabb kortárs képviselői közé tartozik, akinek művészetét egyszerre jellemzi formai redukció és referenciális gazdagság, geometrikus építkezés és expresszív önkifejezés. Az 1980-as évektől sajátságos képi nyelvet alakított ki, amely látszólag ellentétes minőségek kifinomult szintézisére épül.

A kiállítás az életmű összes meghatározó periódusát áttekinti, az 1960-as évek korai figurális kísérleteitől az 1970-es évek minimalista formanyelvén, az 1980-as évek expresszív sávokból építkező, plasztikai értékű alkotásain át (Adoráció, 1982) az ablak- és falmotívumokkal asszociálható műcsoportokig (Ablak figura, 2002), a művész sajátos tájértelmezéseiig (Tájvonal-sorozat, Fényfalak-sorozat), illetve egészen a közelmúlt sokakat meglepő figurális fordulatáig (Madonna-sorozat). A kiállítás az időrendet lazán követve, az életmű fontosabb műcsoportjait tematikus egységekbe rendezve mutatja be, hogyan „nyitotta meg” az absztrakciót Scully a tárgyias referenciák és a metaforikus tartalmak felé. A kiállítás kiemelkedő alkotásai közé tartozik a művész egyik legújabb festménye, a Fekete négyzet (2020), amely a „tiszta érzet” Kazimir Malevics által megfestett ikonjához tér vissza. A képen – amelyet első ízben a Magyar Nemzeti Galéria mutat be a közönségnek – a malevicsi motívum fekete lyukként ékelődik be a „romantikus táj” izzásába: a szinte tapintható Semmi tárgyiasulásaként, egy egzisztenciális szorongásokkal terhelt szituáció kortárs metaforájaként.

A mintegy száztíz Scully-művet bemutató kiállításon a monumentális festmények mellett szerepelnek papírmunkák, illetve megjelenik egy-egy plasztika és fotómű is. A művek értelmezését – a falakon és a tárlókban – a művész saját írásai, feljegyzései és vázlatai segítik. A művészettörténeti múlttal folytatott párbeszéd kulcsfontosságú az életmű értelmezése szempontjából. Külön szekciók foglalkoznak a művész olyan meghatározó alkotókra vonatkozó reflexióival, mint Vincent van Gogh és Pierre Bonnard. A kiállítás szövetébe mintegy beékelődik egy Bonnard-festmény is a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, tovább árnyalva a festészettörténettel folytatott dialógust.

A tárlat címe Scully egy különös szépségű sorozatát, az Átutazó-festményeket idézi. A műveken képalapba beékelődik egy másik kép (a művész kifejezésével inset), amely minden esetben elcsúszik a kompozíció függőleges szimmetriatengelyétől. Mintha elmozdult volna, mintha mozgásban lenne. Az insetek értelmezhetők elidőző, mozgásban lévő figurákként, magányos emberalakokként, amelyek áthaladnak a horizonton. „Az inset, vagyis a belső, egy átutazó egy nagyobb struktúrában, amely asszociálni enged az anyára és a gyermekre, valamire, amit egy nagyobb dolog tart és véd” – fogalmazott a művész. Az utazás, illetve az anya és a gyermek asszociációja egyfajta életmetaforává avatja a képsík és az inset kapcsolatát: Scully az időben változó formák-alakzatok útját, alakulását, a konstellációk módosulását mutatja fel a művein. Mindez személyes tapasztalatokkal és emlékekkel is összefügg: talán az utazás, az emigráció szerepére is utal az ír származású, Angliában nevelkedő, majd Amerikában letelepedő, később pedig Európába időről időre visszatérő művész életútjában, ugyanakkor a változó konstellációk folyamatos keresésének igényére is vonatkozik.