Nemrégiben egy barátom küldött néhány fotót a Kaliforniában született japán szobrász, Ruth Asawa ’Citizen of the Universe’, azaz Világpolgár című norvégiai kiállításáról. Valóban, a világ keresztbe-kasul bejárható – könnyebben, mint bármikor – , de a genetikai információk, a valamikori haza, az otthon élménye beépül a gondolkodásunkba, hiába próbálunk asszimilálódni az egyetemes értékek, kultúra mentén, részévé válni a helyi közegnek, a részletekben szinte mindig jelen van az eredet és a bizonytalanság: sikerül-e?

A „honnan jöttünk, kik vagyunk, hová tartunk” örök kérdései Yengibarian Mamikon szinte minden szobrában megtalálhatók. A korai macskaszobrokban, melyeknek elnyújtott, kecses alakjai már a fiatal szobrász máig érvényes stílusjegyeinek hordozói, maguk az állatfigurák viszont az akkori létállapotát, a vagabundok számkivetettségét tükrözik. Formanyelve is megőrizte a kultúrák szabad átjárásának ötvözetét, az ősi mezopotámiai, etruszk örökséget és a huszadik századi megújítók közül elsősorban Giacometti és Brâncuși szobrainak éteriségét, formai kecsességét. Azonban Giacometti és Brâncuși műveinek ég felé törő, statikus légiességével szemben Yengibarian szobrai sokszor mozgásban vannak, instabilak, könnyen kibillenthetők a helyzetükből. Miközben az ember a külvilág felé erősnek, magabiztosnak próbál látszani, teli van kétellyel az élet nagy kérdéseit és saját sorsát illetően: az évek óta egyre fenyegetőbb klímaválság árnyékában naponta szembesülünk egy új világjárvánnyal, háború dúl a szomszédunkban, értelmetlen terrorcselekmények áldozataival van teli a sajtó, és a magánszférát is bonyolítják az emberi konfliktusok, a sérülékeny kapcsolatok, az egzisztenciális szorongás, a betegségektől való félelem. Ez az instabilitás, bizonytalanság, egy kötéltáncos egyensúlykeresése épül be a lebegő, billenékeny szobrokba, azzal az összetett kulturális örökséggel, amely egy örmény származású, az 1990-es évek óta Magyarországon élő és a világot járó szobrász sajátja.

A műcsarnoki kiállításon a plasztikáknak szervetlen és szerves kiindulási alapjuk van: házak, lufi, alma, sakktábla bábukkal, felhő és töredékesen megformált madár, hal, kos, emberi végtagok. Ez utóbbiak mind hiányosak, csonkoltak, a lecsapott részek pedig mintegy gyógyító kötéssel, kékre vagy pirosra színezett méhviasszal fedettek. Minden esetben nagyon fontos részek hiányoznak: a madár egyik szárnya, a hal farka, a kos vagy juh feje (nem tudhatjuk, melyik állat, hisz éppen a fej, a szarv hiánya miatt ez eldönthetetlen), a kezeken, lábakon az ujjak. Ezek a csonkolt szobrok furcsák és kellemetlenek, de világfájdalmakkal és szimbolikus utalásokkal telítettek is.1 Különös esztétikai értéket hordoznak az apróra vágott lemezek összeillesztésével keletkezett hegesztési pontok, melyeknek hálózata és struktúrája elegánssá teszi még a tulajdonképpen morbid látványokat is. Az anyagok használatában is kettősségre bukkanunk: egyfelől a mérgező ólom, másfelől a gyógyító viasz. Érdekes a kontraszt a szobrok és az azokat inspiráló valós tárgyak között: míg a valóságban egy ház masszív, súlyos tömb, egy alma vagy egy luftballon légies, könnyű, a felhő megfoghatatlan diszperz légköri jelenség, itt épp fordított. A hosszú, vékony fém lábakon álló apró házak ingatagok – a tollakkal borított is a könnyűségét mutatja –, a valóságban pici alma, a gyerek lufi méretei lényegesen eltérnek az igaziaktól és masszívak, súlyosan tömbszerűek. A szobrász szándéka, hogy a költőkhöz hasonlóan szimbolikusan, filozofikusan fogalmazzon, és ehhez a valóságban tárgyait is el-, föl- és kiemeli a térből, kvázi lebegteti a felfüggesztésekkel, illetve magas, vékony talapzat tetejére helyezi, amivel fittyet hány a hagyományos szobrok súlypontelosztásának, egyfajta gravitációs kihívásnak is tekinti.2

A szobrok másik típusát jelentő csonkolt végtag- és állatplasztikák másképpen, de ugyanebbe a bizonytalanságot, instabilitást sugalló körbe tartoznak, ugyanakkor a megformált állatok kiterjedt történelmi és szimbolikus utalásokkal rendelkeznek. Mindegyikük (hal, madár, kos/juh) Krisztus-szimbólum, bár a hal és a madár itt nem egy konkrét fajtát ábrázol, hanem egy általános sablont, miközben egészen más ikonográfiai jelentése van egy galambnak, sasnak, hattyúnak… Egy örmény származású művész esetében ugyanakkor az a tény sem feledhető, hogy a kereszténység Örményországban vált a legkorábban államvallássá, és a kos áldozati szerepe mellett már az időszámításunk előtti kor számos örmény síremlékének is totemállata volt.

A művész, bár egyetemességre, a kultúrák közötti szabad átjárásra törekszik, de hiába él több mint harminc éve több ezer kilométernyire a szülőhazájától, még a tudatalattijában is jelen vannak ezek a szenzitív gyökerek. Szobrai úgy mutatnak rá a jelenünkre, hogy nem adnak biztos fogódzót, hanem éppen azt jelzik, hogy az élet folyamatos változásban van, ami eddig stabil pont volt, az holnapra más lesz, elvesztünk fontos dolgokat, de vajon találunk-e mást, jobbat helyette? Az örökös bizonytalanság, a kétely minket, nézőket gondolkodásra késztet.
A valóság soha nem egyszerűen jó vagy rossz (ezért helyezte sakkfiguráit fekete és fehér mezők helyett színes, tarka négyzetekre), mindenben lehet igazság, de tudásunk, erkölcsi alapállásunk dönti el, mit fogadunk el belőle, hogyan választjuk ki a ránk zúduló információból a valóst és a hamist, a talmit és az értéket. A végén a dolgok úgyis egyensúlyba kerülnek, minden ingatagságuk ellenére. (Mayer Marianna, a kiállítás kurátora)