Festek a tájban állva is az ott lévő tájat, és festek a műteremben is, ez utóbbi festményeimet Ágh István költő nevezte el egyszer Benső Tájaknak.
Ezeket a „tájakat” a szereplőik, a vonuló, vagy várakozó titokzatos alakok festik - ők fogják
ecsetemet.
„Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem” (József Attila)
A költők szavaiban utólag ráismerek festett világomra, és a születésükre, ezért ragadok ki egy-egy
sort a verseikből képeimhez cím gyanánt.
"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem"
(József Attila)

E három versszak az utóbbi időkben tart teljességgel fogva, nem enged el a költő látomása, a felismert érzések: „Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”

Én festés közben érzem, ahogyan kitágul az idő. Adott festési időben a fenti 3 versszak minden végtelensége jelen van, és a vászonra /papírra kerül.
Amiről József Attila írt, azt nekem képtelenség lenne szavakba fogalmaznom, de festészetbe tehetem, és érzem, hogy még tennem kell.