A Monty Python csoport Brian élete című filmjében láttuk azt a sokat idézett „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetet. Ez a mondat járt a fejemben, csak magunkra, magyarokra vonatkoztatva. Elkezdtem a képzőművészet oldaláról vizsgálni a kérdést, és hamar összeállt egy lista olyan művészek neveivel, akik az egész világ számára maradandót alkottak.
A kiállítás üzenete, hogy merjünk büszkék lenni Magyarországra. Néhány hónappal az olimpia után könnyebb beleélnünk magunkat abba, hogy mit jelent a hazánkra honfitársaink kiemelkedő teljesítményének tükrében gondolni. A hazaszeretet sokféle lehet, sok gyökere van. A szülővárosunk, a barátaink, a magyar táj, a Balaton vize és még annyi minden, de egészen biztosan hozzátesznek azok a magyar hősök, akikre példaképként tekintünk. Művészek, feltalálók és sportolók, akik teljesítménye világszinten elismert. Az én listám szubjektív, de azt gondolom, elvenni senki nem tudna belőle, inkább csak bővíteni lehetne további nevekkel.

Az életrajzokban szinte kivétel nélkül közös, hogy a tehetséghez akaraterő párosul. Bármennyi kihívással, nehézséggel, megpróbáltatással kellett szembenézniük, nem adták fel, a bennük forrongó vágynak mindig teret engedtek, még ha olykor értelmetlennek vagy reménytelennek is tűnt, amit csinálnak, amiért küzdenek. Közös még bennük, hogy bár a történelmi viharokban a legtöbben elhagyni kényszerültek Magyarországot, de mindvégig hűek maradtak a hazájukhoz.

Amikor nekivágtam a munkának, tudtam, hogy hagyományos technikával alkotom majd meg a képeket. A festés bizonytalanságára vágytam, a véletlent meghívó kísérletezés izgalmára. A festmények nagyobb része konkrét fotó alapján készült, de néhány jelenet a fantáziám szüleménye: elképzeltem például, hogy milyen lehetett Márai Sándor hétköznapi bevásárlása San Diegóban.

A tűzzománcportrék a digitális és az analóg világ között lebegnek. Ezeket számítógéppel terveztem meg, majd az ősi égetéses technikával készültek el Bonyhádon. Párhuzamosan dolgoztam a festett jeleneteken és a főszereplők pixelizált portréin.

Munkáim kimerevített filmkockák, a praxisom a vizuális történetmesélésről szól, azonban most szerettem volna, ha a képek által közvetített jelenetek irodalmi nyelven is megszólalnak. Ezért kezdtem el Méhes Károllyal dolgozni, akinek írásai az életutak legfontosabb állomásait idézik meg a kiállítótérben, így a kép és a szöveg, a képzőművészet és az irodalom egymásba érve jelenthet különleges befogadói élményt a látogatónak. (Weiler Péter)