Az utóbbi években egyre inkább úgy érzem, hogy a ma „valóságában” élők, dolgozók, életben maradni akarók gondjaik közepette elmorzsolódnak. Érzéseik elhomályosodnak, figyelmük a racionális dolgokra fókuszálódik. Ilyen világot élnénk ma? NEM! Nagyon remélem, hogy nem, ennek ellenére gondolataimat Váci Mihály Azóta című versének idevágó részletével folytatom, ami bár jó ideje íródott, intelme sajnos még mindig, sőt, egyre inkább időszerű:

“(...) Halad a dologi világ, / és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet, / de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről, / mint amennyivel még el lehet viselni, felfedezünk / mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát / az emberi szellem. Szabályozzuk a természetet / s felfal szabályozhatatlan természetünk, / ennyi tökéletes tárgy között / tökéletességéből mind többet veszít az ember.”

A verseket Lengyák István barátom válogatta. Ezek közül kerültek ki azok, melyek szerintem a legjobban passzolnak a képekhez, remélve, hogy helyettem, helyettünk szószólók lesznek és hatásukra felrémlenek az elveszett érzések. A látogatók talán majd nagyobb hittel felvértezve teszik majd dolgukat később, egy kicsit jobban, szebben, kitartóbban, szeretettel. Remélem a fotó, és a természet iránt is, és kéretlen hírvivőik lesznek a kiállításnak. (Zsila Sándor)