Beethoven: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58
Mahler: I. (D-dúr, „Titán”) szimfónia
Beethoven és Mahler - két szerző, akik nem ismertek lehetetlent, ha zenei kifejezésről volt szó. Akik nem foglalkoztak az elvárásokkal, hanem mertek újítani, nagyobbat álmodni és alkotni. A G-dúr zongoraverseny beethoveni pianistát követel, hiszen ez volt az utolsó versenymű, amelyet a szerző saját magának komponált. De egy liszti játékos éppúgy alkalmas szólistának, például a Washington Post által virtuozitásában és közönségre gyakorolt hatásában egyenesen Liszthez hasonlított zongorista, Danyiil Trifonov. A grandiózus mű után egy másik titán, Mahler Budapesten bemutatott terjedelmes érzelempalettája, az I. szimfónia zárja a koncertet.
Beethoven siket zeneszerzőként vonult be a zenetörténetbe, pedig életművének egy részét kifogástalan hallással hozta létre. 1798-ban jelentkező fülproblémái elsősorban előadóművészi pályáját akadályozták; tíz évvel később végleg lemondani kényszerült zongorista karrierjéről. Az 1808. december 22-i bécsi koncert volt az utolsó, ahol szólistaként ült a zenekar elé. IV. zongoraversenyét játszotta, amely tele van rögtönzésszerű szakaszokkal. A darabot nem zenekari bevezető nyitja, ahogy az a korban megszokott volt, hanem - a zenetörténetben először - azonnal a zongora indítja a főtémával. A második tételben két világ szenvedélyes és feszült párbeszédét halljuk; életrajzírója, Adolf Bernhard Marx szerint az Orfeusz-történet megzenésítése ez. A finálé vidám rondóval oldja fel a gyakran befelé forduló művet.
Mahler 1887 legvégén kezdett el dolgozni első szimfóniáján, amelyet kezdetben programmal ellátott, öttételes szimfonikus költeménynek szánt. „A szimfóniának olyannak kell lennie, mint a világ. Magába kell foglalnia mindent” - írta Sibeliusnak. Ez a mentalitás tükröződik a tételeken átívelő, egymással rokonítható motívumokban, az önidézetekben, a stiláris kirándulásokban és a változatos hangszerelésben is. A mű meglepően hosszú lassú bevezetéssel indul. A témafoszlányokból fokozatosan jutunk el a darab főmotívumához. A Mahler által végül törölt és azóta önálló koncertdarabként élő Blumine helyett a második tétel helyére energikus scherzo került, amelyet különleges lassú tétel követ: nagybőgőn megszólaló gyermekdal, klezmer- és katonazene. A darabot eleinte tragikus hangú, végül diadalmat hozó, szenvedélyes finálé zárja.
