Liszt Ferenc:
Két epizód Lenau Faustjából – Mefisztó-keringő, S. 110
1. (Esz-dúr) zongoraverseny, S. 124
Faust-szimfónia, S. 108

Az est „otthona” Weimar: a város, ahol a zongoravirtuóz Liszt letelepszik, hogy tovább csiszolja komponista tudását. A hely, ahol a szerző legjelentősebb zenekari művei születnek. Ám Liszt mellett két további főhőse is van a programnak: Faust és Berlioz. Liszt Berliozon keresztül ismerte meg Faust történetét, amely egész további életében foglalkoztatta. A Liszt által szervezett Berlioz-hetek egyikén a francia komponista vezényelte barátja zongoraversenyét, sőt később Liszt Berlioznak ajánlotta a Faust-szimfóniát.

A démoni zongorázása miatt „abbénak öltözött Mefisztóként” is emlegetett Liszt rajongott a Faust-történetért, de nem szerette Goethét. Egyetlen kivételtől eltekintve mindig az osztrák Nikolaus Lenau változatából merített inspirációt. Különösen foglalkoztatta őt Mefisztó alakja, akinek több keringőt is szentelt. Az első egy kétrészes kompozíció második tagjaként született, ma mégis inkább önálló koncertdarabként ismert. Tánc a falusi kocsmában – szól az alternatív cím, hiszen hegedűjátékával Mefisztó megvadítja a kocsma népét, és hozzásegíti Faustot egy hódításhoz. A variációs tánc addig hevül, mígnem a hagyományos páratlan lüktetés páros dobogásba csap át.

Bár virtuózként 1847-ben visszavonult, és weimari udvari karmesterként zeneszerzői figyelmét az addig elhanyagolt szimfonikus műfajok felé fordította, Liszt zongoristaként sem tűnt el teljesen. 1855-ös bemutatóján ő játszotta az Esz-dúr zongoraverseny szólóját. A negyedszázadig csiszolgatott mű az ún. tématranszformáció egyik első jelentős példája: a bemutatott témák módosult alakban vissza-visszatérnek a későbbi tételek folyamán. A nyitótéma után azonnal lecsapó virtuóz zongorakadencia és a scherzóban főszerepet kapó triangulum (amiért triangulumversenynek is csúfolták a darabot) igencsak meglepte a korabeli közönséget, mára azonban ez lett az egyik leggyakrabban előadott zongoraverseny.

„Találmányát”, a tématranszformációt Liszt a Faust-szimfóniában fejlesztette tökélyre. A háromtételes mű az a bizonyos kivétel, amelyik Goethe Faustját veszi alapul, de ahelyett, hogy a történet zenei elbeszélését adná, a három főszereplő zenei portréját festi meg. Először Faust tűnik fel, aki a 20. századba előremutató, a skála valamennyi hangját magába foglaló dallamával a mindentudás vágyát jelképezi. Témái az utolsó tételben eltorzulva, kiforgatva, sőt kigúnyolva térnek vissza Mefisztóként. A megdicsőülést hozó Margit kifog az ördögön: a gyönyörű második tétel dallamai nem esnek áldozatul semmilyen átalakulásnak. Faust tehát megmenekül; a mű ezúttal a kórusfinálé nélküli változatban hangzik el.