Mielõtt erre reagálnék egy kis kiegészítés az elõzõekhez. Ha valakinek véletlenül túl sok, emészthetetlen lenne az amit az elõzõekben a terekrõl, alterekrõl írtam, akkor képzelje el úgy, hogy mondjuk a három dimenziós térben az a tárgy, amit két dimenziós képekkel le kell írnunk, egy autó. Akkor ezt nézhetjük elölrõl (x,y sík vagy altér), oldalról (z,y sík) vagy fölülrõl (z,x sík) Mi a három képet látva ezekbõl összerakjuk, hogy hogy nézhet ki térben az autó, mert minden pontról, amit a sík képeken látunk a másik két kép segítségével tudni fogjuk, hogy az milyen "mélyen" van, azaz valójában milyen távol van a síktól. Ez nekünk, három dimenziós lényeknek könnyû, az agyunk elvégzi nagyjából anélkül, hogy foglalkoznánk a kérdéssel. De egy két dimenziós emberke számára nincs is értelme azoknak a fogalmaknak, hogy térbeliség, mélység. Ahony nekünk sincs fogalmunk arról, hogy kiylen új perspektívákat nyitna pl. a negyedik dimenzió. Pontosabban õ ezeket a fogalmakat leredukálná a kétdimenziós jelentésükre. Neki a térbeliség azt jelentené, hogy az egy (vonal irányú) kitejedés mellett van egy másik is és így már síkról beszélhet. A mélység pedig azt jelentené, hogy a sík minden pontját úgy keletkezteti, hogy megméri egy vonaltól (az egyik koordináta tengelytõl) való távolságát. Ezért van az, hogy én bár lerajzoltam a négy dimenziós kockát, ennek ellenére fogalmam sincs, hogy hogy nézhetne ki az a valóságban (a négydimenziós térben). A két dimenziós emberke tér és mélység fogalma megmarad azon a szinten, ahogy õ a síkban értelmezni tudja, az én tér és mélység fogalmam pedig megmarad a háromdimenziós térnek megfelelõ. Sose fogom tudni elképzelni, hogy mit jelent ez a fogalom egy négy dimenziós lénynek, ha létezik egyáltalán.

Na, akkor a válasz. Az nem baj, hogy vannak feltevések, ötletek, teóriák, hiszen ahhoz, hogy a tudomány elõbbre tudjon lépni, kellenek koncepciók, a felismerés pillanatában még bizonyítatlan elképzelések. A baj azzal van, ha ezeket az elképzeléseket, csak mert megoldásnak látszanak, mert feltehetõen magyarázatot adnak valamire, elkezdik úgy kezelni, mintha bizonyított lenne. Ez az egyik probléma. A másik ennél sokkal nagyobb, és abszolút szemlélethiányra utal, sajnos még tudosok esetében is. Kezdjük az elején. A világon a dolgok egymásba vannak ágyazva. A makrovilág tartalmazza a mikrovilágot, a nagy sebességek tartalmazzák a kis sebességeket, hiszen ezek csupán egymás határesetei, a valós számok tartalmazzák az összes normális aggyal eképzelhetõ számot (hagyjuk most a transzcendens számokat!) Vagyis a világ felépítése minden részletében ezt az egymásba ágyazottságot sugallja. Akkor, ha mûködõ elméleteket akarunk, ezeknek is alkalmazkodniuk kell a világ ilyen felépítéséhez. Vagyis az elméleteknek is egymásba ágyazottaknak kell lenniük. Közelítsük máshonnan! Marx atyánk a Tõke címû munkáját valahogy úgy kezdte, hogy minden annyira tudomány, amennyire magába építi a matematikát. Nem is tudta szegény, hogy mekkora igazságot mondott. A matematika ugyanis pont az említett strukturáltságot követi. Az egyetemen egy tanárom mondta, hogy vannak dolgok, amik kivezetnek egy elméletbõl. Ekkor fel kell állítani egy új elméletet, de az új elméletnek határesetében tartalmaznia kell a régit. Nem mellé gyártani egy másikat, hogy így már két elméltünk legyen, hanem a régit bõvíteni egy újjá. Vegyük a számelméletet példának. Vannak a természetes számok (1,2,3,4,stb.). Ha két ilyen számot összeadunk, akkor újra csak természetes számot kapunk. Tehát a természetes számok halmaza az összeadás mûveletére nézve zárt. Azonban ha bevezetjük a kivonás mûveletét, akkor kilépünk a természetes számok halmazából, mert az eredmény már lehet negyatív is, kapjuk az egész számokat (...-3,-2,-1,0,1,2,3...). Az egész számok halmaza az összeadás és kivonás mûveletére zárt, mert bárhogy adunk össze vagy vonunk ki egymásból két egész számot, az eredmény is egész szám lesz. És így tovább, eljutunk a racionális számokhoz, majd ezek kiegészítõjeként az irracionális számokhoz, és ezt a kettõt pedig a valós számok halmaza építi magába. Két dolgot kell észrevenni. Az egyik, hogy amikor megalkottuk az egész számok halmazát, akkor az teljes egészébe magába építette a természetes számokat. És ahol ez nem lehetséges, mert például egy szám vagy racionális, vagy irracionális, mindkettõ egyszerre nem lehet, ott az irracionális számok fogalmának megjelenése törvényszerûen hozta magával egy mindkettõ felett álló struktúraelem megjelenését, a valós számokét. Tehát egy fogalomkör vagy egy elmélet vagy magába foglalja az elõdjét, vagy kiegészíti egy magánál is nagyobb fogalomkörré, elméletté. A lényeg, hogy egy elméletnek mindig teljesnek kell lennie. Teljes egészében tartalmaznia kell, amit azon a téren a világról tudunk. Nem pedig egymás mellett álló elméletek tömegét kell megalkotnia. Ha vannak egymás mellett álló elemek, azokat mindig öszze kell foglalnia egy magasabb szinten álló elméletnek, ami mindkettõt magába foglalja. Amíg ilyen struktúrát nem sikerül kialakítani, addig mindig bajok lesznek az elméletekkel. Vegyük pl. Einstein relativitás elméletét. Sokáig azt mondták, úgy tanították, hogy az a nagy sebességek elmélete, a és csak ott érvényes, míg a mindennapi életben a Newtoni törvények érvényesülnek. Ez a helytelen szemlélet és arról tanúskodik, hogy már Einstein képleteit se értették meg vagy legalábbis nem interpretálták helyesen. Ma már az az elfogadott, a helyes, és a képletekbõl is ez következik hogy az einsteini relativisztikus szabályok mindig érvényesülnek alacsony sebességek mellett is, csak itt a sebességekkel arányosan lecsökken az észlelhetõségük. Vagyis végre eljutottunk oda, hogy az einsteini elmélet a köztudatban is magába foglalja a newtoni mozgásdinamikát. Ennek az egymásba ágyazottságnak a lehetõségeit kéne megtalálni a húrelmélet és a kvantummechanika közt, valamint a kvantum mechanika és a newtoni mechani közt, mert amíg ez nem lehetséges, addig nem is lehet helyes egyik elmélet se maradéktalanul, hiszen nem tükrözi vissza a világban uralkodó strukturáltságot. Hibás szemlélettel és szerkezettel nem lehet képes helyesen leírni a világ mûködését.

Azért érdekes, hogy a háromdimenziós tér kölcsönösen egyértelmûen leképezhetõ kettõbe. Szóval a kétdimenziós lény is megtudhat sokmindent egy háromdimenziós testrõl.

Miért ne tudnám elképzelni? De tudod, mit? A te kedvedért most egy 33 dimenziós kockát képzeltem el. Errõl milyen tapasztalatokat lehet(ne) gyûjteni?