Valahogy túl sok emlékezés adódott ezen a nyáron, csupa olyan könyv került elém, amelyben ismerős (vagy ismerősnek vélt) helyszínekre leltem, valaha már látott figurákat, valahai érzéseket véltem felfedezni.
A fülszöveg, a kiadói beharangozók egyaránt a történet megindító jellegét hangsúlyozzák. Mostanában sok a megindítónak titulált könyv. Vagy több kerül a kezembe. (Egyik legutóbbi olvasmányélményemben egyenesen az érző lelkű férfiúból volt sok, pedig ez azért ritka.)
Hiába a cím – Szép versek –, ezek egyáltalán nem szép versek. Vagyis nem mind, és nem úgy szépek, ahogyan megszoktuk (?), ahogyan azt időnként olvasni szeretnénk, ahogyan régen volt. Persze, már semmi sem olyan.
Gyerekkorom óta rajongója vagyok a kriminek. Kaptam érte életemben hideget-meleget, ha bevallottam, bizony képes vagyok egy éjszaka elolvasni egy-egy izgalmasabb alkotást.
Még megjelenése előtt betiltották a Szovjetunióban az 1960-ban befejezett könyvet – és akkor azt mondták, kétszáz évig nem adható ki. A KGB »letartóztatta« a kéziratot.