Bármerre nézek legnagyobb teljesítményű távcsövemmel, az óbolygó fejlettebbnek nevezett országaiban, köztünk azt én hazámban is azt látom, hogy embertársaim folyamatosan megörökítik magukat és egymást.
Játszottuk néha gimnáziumi éveimben az állatost, Nem tudom, mi találtuk-e ki, leírom, hogyan ment, ha valaki ismeri vagy játszotta, kérem, jelezze.
Nagyon hálás vagyok az összes fordítónak, aki valaha foglalkozott bármelyik munkadarabommal. Irodalmi körökben inkább műfordítónak nevezik ezeket az áldozatkész embereket, akik a szerzők bőrébe (szívébe, lelkébe stb.) bújva igyekezne visszaadni egy másik nyelven mindazt, amit az úgynevezett szerzők a szövegükbe beleraktak (rejtettek, elhelyeztek).
Gondolom, érthető, hogy amióta a Holdról szemlélem az óbolygót, elég sokszor téved a tekintetem a Tejútra és úgy általában a világűrre.
Idefönn a Holdon nehéz főzni. A tűzrakás éppen olyan abszurd ötlet, mint a gáz vagy az elektromosság észszerű használata. Főzni azonban fejben is lehet.
Itt fönn a Holdon sok minden van, ami odalenn kevesebb. Szabadság, függetlenség, egyenlőség, testvériség, mély csönd, hogy csak azokat említsem, amelyek kapásból jutnak eszembe. Ugyanakkor sok minden nincs, ami odalenn annyira magától értetődik, hogy ritkán figyelünk föl rá. Levegő. Madarak, kutyák, macskák, s úgy általában állatok (nem annak minősíthető emberek, hanem igaziak, amelyek szerepelnek a Nagy Brehm-ben).
Gondolom, elég sokan tudják, hogy jelenleg én vagyok a legnagyobb magyar író – a Holdon. Mindazonáltal érdeklődésem nem csökkent a Föld és Magyarország ügyei iránt. Kapom a hírt budapesti könyvkiadóktól, hogy a pandémiának olyan következményei is vannak, amikre álmomban sem gondolnék. Például.
Időnként sírhatnékom támad attól, amiket külföldi lapokból tudok meg. Ésszerű javaslat volna, hogy ne olvassam ezeket, de a magyar mondással ellentétben a hallgatás nem beleegyezés, hanem a lassú hülyüléshez vezető út. Tehát.
Igazán sokszor javasoltam már, hogy olvassátok el újra azokat a könyveket, amelyek valaha elvarázsoltak. Nem csalás, nem ámítás, hogy másodszorra (többedszerre) olyasmiket találtok bennük, amire az első nekifutáskor nem figyeltetek föl. Hölgyeim és uraim, én a Száz év magány-t legalább tizenkétszer olvastam, egyszer spanyolul is, szótári segítséggel. Az alábbi idézet részlet filozófiai mélysége azonban csak most hökkentett meg.
Sok levelet kapok. Amióta ezt a blogot létrehoztam, még annál is többet. Igyekszem válaszolni mindre. Néha nehéz. Ezúttal ötletem sincs, mit kéne – lehetne – válaszolnom. Fáj a szívem. A segítségeteket kérem.
A legfurcsább magyar szavak egyike ez. Mert egy rendes szónak van ellentéte. Az ugyan mi volna? Életnemlés?
Mióta a Hold nevű bolygón időzöm, sokat fázom, s különös jelentőséget kapott a hideg szó valamennyi szinonimája.
A Holdon az is jó, hogy írhatsz könyveket, de nem kérnek tőled interjúkat. Egy reflektorfényben töltött földi élet során bele lehet fáradni, hogy újra meg újra ugyanazokra a kérdésekre adjál választ.
Annyira sokat olvasom és hallom a kifejezést, hogy transznemű, hogy lassan utána kéne néznem, mit is jelent. Nagyjából persze tudja az ember, onnan, ahonnét a dolgokat nagyjából tudni szoktuk, de szerintem az kevés.
Hála a modern techniká(m)nak, idefönn is hallgathatom a rádiót. Emlékszem, odalenn már csak az autóban kapcsoltam be, nem sokat válogattam, arra törekedtem, hogy lehetőleg szóljon a zene.
Olyan nehéz lesz a szív, ha az ember elolvassa a felmérések eredményeit, amelyek megjelennek a sajtóban.
Minden évben vannak időpontok, amikor az arra érdemesek (vagy annak nyilvánítottak) átvehetik a különféle díjakat. Minálunk a két legfontosabb díjdátum a március idusa és augusztusban az alkotmány + kenyér ünnepe. Megkapják a plecsnit és a summát azok, akiket az államhatalom érdemdúsnak vél.
Egyre több a gond a gyorstüzelő fegyverként működő magyar parlament által megszavazott jogi normákkal. Némelyiket visszavonják sebtében, akad, amely nyomban módosításra szorul. Meg olyan is, amit nagyjából mindenki jogellenesnek (alaptörvénybe ütközőnek) vél, ám mégse történik semmi.