Következzék néhány sorozatszinkron, melynek emléke élénkebben él bennünk, mint a taxisblokádé vagy a MÜSZI-reklámé!
Dolák-Saly Róbert a L’art Pour L’art Társulat alapító tagjaként már 1986 óta gondoskodik arról, hogy időről-időre átértékeljük a humor fogalmát. Pandacsöki Boborján, Anti bácsi, Naftalin Ernő és Igazságos Izom Tibor szellemi atyja a héten ünnepelte 68. születésnapját, ezért most méltatlanul ritkán emlegetett produkcióiból készültünk egy válogatással.
A nyolcvanas/korai kilencvenes évek a Magyar Televízióban is a hajhagymák aranykora volt, még ha a belőlük sarjadó frizurákba többnyire vajmi kevés köszönet is szorult. Gyakorlatilag alig került képernyőre olyan karakter, aki kapcsán ne lett volna az az érzésünk, hogy az illető egy gyárlátogatás során belezuhant egy tartály Bánfi-hajszeszbe. Következzék néhány ikonikus ellenpélda azok közül, akik már ekkoriban is Vin Diesel és Dwayne Johnson útját járták – még ha nem is feltétlenül önszántukból.
Hogyan lett a totális természetellenesség a kereskedelmi televíziós „szórakoztató” műsorok legtermészetesebb eleme?
Íme, öt hitvány magyar film, melyről a Pappa Pia vagy az Álom.net nyomasztó árnyékában hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Lássunk néhány példát arra, amikor hazai slágergyárosok fittyet hánytak a Stephen King-i bölcsességre, miszerint „néha jobb, ha a halott halott marad”.
Következzék hét hollywoodi híresség, aki - Kim Kardashiannel ellentétben – tisztában van vele, hogy a Slayer nem egy márkanév.
Idézzünk fel néhány esetet, mikor a magyar popzene nagyágyúi egyesítették erejüket, de szemernyi köszönet sem volt benne!
A világvégeváró szekták csúnyán lyukra futottak, amikor 1999 augusztusában „már minden mindegy” alapon védőszemüveg nélkül nézték végig a napfogyatkozást. De nem jártak jobban azok sem, akik abban a hitben éltek, hogy a millenniumhoz Happy Meal-menüben járó „új aranykor” eljövetele bárminemű hatást gyakorol a magyar popzenére.
A 80-as, 90-es években a ghánai sufnituning mobilmozik virágkorukat élték. A „forgalmazók” faluról-falura jártak, ahol nemhogy mozi, de sok helyen áram sem volt, az instant videóklubokat általában egy VHS-lejátszó, egy hordozható tévé és egy aggregátor alkotta. A hivatalos moziposzter pedig merő utópia volt.
Van, hogy egy színészi teljesítmény olyannyira magával ragadó, hogy eszünkbe se jut szemügyre venni az adott jelenet bárminemű egyéb körítését. Nos, Steven Seagal ennél jóval nagyvonalúbb volt, és eszébe sem jutott holmi Sztanyiszlavszkij-hókuszpókusszal elterelni a figyelmet – például – illusztris ruházatáról.
Előző értekezésünk után következzék még öt szerzemény, mely anno örökre befészkelte magát szürkeállományunkba, és a legkevésbé sem vagyunk hálásak érte.
A legtúljátszottabb 90-es világslágereket taglaló írásunkra érkező reakciók hasonlóan váratlanul értek minket, mint az észak-koreai választások végeredménye. „Piszkos meló, de valakinek el kell végeznie” – mondtuk magunknak, majd nekiláttunk a lista hazai változatának.
Bár a hazai fiú- és lánycsapatoknak már jóval korábban is voltak előfutárai, burjánzásuk leginkább a 90-es évek végén vette kezdetét. A csillámporos glicerinpop egzotikus frizurájú pápája ugyanis ekkoriban esküdött fel a magyar Backstreet Boys vagy Destiny’s Child legyártására, majd – jobbára mély sérelmünkre - többen is követték példáját. Következzék néhány elfeledett formáció ebből az időszakból!