Kossuth, Széchenyi és Crescence, akár ezt a címet is adhatták volna a filmnek. Ugyanis a film nem csak történelemhez hűen mutatja be a két hazafi vitáját, hanem emléket állít a legnagyobb magyar feleségének, Seilern Crescence-nak, aki okos és előrelátó, kiváló diplomáciai érzékkel rendelkező nő volt. A fiktív elemek, feltételezések és valódi történelmi tények izgalmas keveréséből megszülető tévéfilmet Pécsi Ildikó rendezte.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Mindenekelőtt: a rendező személye figyelemreméltó. Pécsi Ildikó motívumait nem sikerült ugyan megfejetnem, habár a történelmi alakok és dilemmák kettőse önmagában is elegendő motiváció lehetne. Hiszen Széchenyi és Kossuth szomorújátéka monumentális problematikákat visszhangoz, amelyek örök, megfejthetetlen, mindig eldöntetlen küzdelmet jelentenek mindenki számára, akinek akkoron és azóta fontos a magyar kultúra és történelem , a geopolitika és életgyakorlat mindenkori komplexuma.
Sajnos azonban a film nem tud összeállni egyetlen egésszé. Egyszer olyan, mintha egy kiforrott, érett drámát néznénk - máshol viszont, egyik pillanatról a másikra, egy unalmas, didaktikus tévéjáték percegő, légüres terében találjuk magunkat, gagyi álszakállak és álbajuszok pézsmaszagú, molylepte, avétos ruhamagzinjában...
-------
(ÉS INNENTŐL SPOILEREK!)
Széchenyi szerepében Bregyán Péter alighanem élete lehetőségét kapta meg a bizonyításra. Alakítása jó: nem emlékezetes. Kissé pátoszos, de Széchenyi maga is önnön patetizmusainak "első szolgájaként" élte életét. Kossuth szerepében a mindössze 23 éves (!) Mihályi Győző egyértelműen jobb: erőteljesebb, mélylüktetésűbb jelenlétet demonstrál - kár, hogy csak a dráma utolsó harmadában. És itt nemcsak a kiállás és az orgánum ellenállhatatlan eleganciájáról van szó: a film által tudatosan érzékeltetni próbált önmagába záródó tipródás (Széchenyi) és kiáradó radikálizmus (Kossuth) kontrasztja is felerősíti a játék hatalmát.
A színész és karakter lángolása egyértelműen a többi fölé emelkedik. Varga Mária sajnos nem tud kibontakozni: Bregyán Széchenyi-jének pátoszossága sokszor az ő prezentációját is áthatja, amikor pedig megjelenik valami a történeti Crescence-ból, ott is csak halványan dereng át egy hártyás, távoli, idegen feszültség. Érzékiség soha... - Pedig orgánuma gyönyörű, arcjátéka meggyőző: érthetetlen, miért marad mégis olyan szürke.
Szörnyű választások Wesselényi és Deák szerepére: semmi emlékezetes, semmi államférfiúi. Wesselényink olyan sovány, amilyen a valódi, szélesválú, szálfa-kiállás sosem lehetett volna. Deákban nyoma sincs a kedélynek, adomának, a józan, elnéző, bölcs karakternek, amilyennek kortársai már akkor is ismerhették. Papírmasé-figura.
Émelyítően érdektelen az inas és a szakácsnő románca is: amilyen elragadó a fiatal Kovács Titusz, olyan borzalmas a fitymáló arckifejezésű Lóránt Krisztina. Ők egy párhuzamos univerzumban sem lehetnének egy pár - ebben a történetben pedig csak akkor volna keresnivalójuk, ha a meglévőnél jóval élénkebb, színesebb kortablót kapnánk - amiről szó sincs...
-------
A két státusférfiú összecsapásának konklúziója természetesen Kossuth igazsága - mi is lehetne más egy olyan korszakban, mely a forradalmakkal való korlátlan kontinuitást hangoztatta mindenkor. A proletár hazafiúság ül itt diadalt Mihályi alakításában: a Kádár-korszak öndefiníciója, nem kevés nemzeti hévvel és némi, igen szolid és visszafogott istenességgel (nem véletlen, hogy a színészek jelentős része később a Dörner-féle Új Színházban kötött ki) vegyítve jelenít meg egyfajta hibrid-hagyományt: plebejus és honfiúi totalitást.
Bár néhol a dráma szövege kifejezetten míves,s a főszereplők előadásmódja elragadja a figyelmet (öröm hallgatni párbeszédjüket), nem lehet elmenni a tény mellett, alkalmasint mennyire leegyszerűsítő történeti narratívát helyeznek elénk. Lám, például Németh László Széchenyije mennyivel sokszínűbben, kidolgozottabban idézi meg a korszakot - de néhol, bármilyen hihetetlen, még a Hídember is sokkal pártatlanabb és hitelesebb...
Igaz: ez a Széchenyi legalább nem egy egzaltált, mutáló félőrült.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások