A volgai németek megbízhatatlannak számítottak a sztálinista Szovjetunió számára, ezért 1941-ben száműzték onnan a németajkúakat. A film egyetlen ilyen sorsot állít a középpontba, egy 75 éves volgavidéki parasztasszonyt, Lidia Bockot, aki előbb munkatáborba került, majd a kazah sztyeppéken telepedhetett le megmaradt családtagjaival. Visszavágyik szülőhelyére a Volgához és szeretné megtudni azt is, hova lett a menekülés közben elveszített fia.
A film 1991-ben a Montreali Filmfesztiválon az ökumenikus zsűri díját nyerte, és 1992-ben a Trójai Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezés díját kapta.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Ami a filmet illeti, dokumentarista játékfilm, újrajátszatja a szereplõivel az utat. Ezzel kevés a baj, a nénik hitelesek. Ami zavart, az a film erõsen illusztratív volta, azt éreztem, hogy minden egy történelmi botrány kihangsúlyozásának volt alárendelve. A dialógok gyakran bántóan a nézõ tájékoztatására szolgáltak, az álombeli emlékképek kifejezetten "akadémista", újkonzervatív kosztümös stílben készültek. És ahogy egy nép összes drámáját egy emberi sorsba sûrítették, az is a karakterek ellen dolgozott.
Megértõ vagyok, ennek 91-ben helye volt, a tudósítás, a régi rendszer bûneirõl morális felelõsség. A filmmûvészeti szempont azonban a háttérbe szorult. Az emlékezetnek mindenkor helye van, de a film égrekiáltott fájdalmával szemben, húsz évvel késõbb már tudnunk kell indulatmentesebben tekinteni a történelmünkre, különben a foglyai maradunk.
Igaz, emlékezni kell, szelektivitás nélkül és tanulni belõle. És igyekezzünk tiszteletben tartani a "természeti törvényeket", anélkül nem lehet stabil társadalmat felépíteni.
A "gyáva többség" sajnos örül, hogy neki még viszonylag normális élete van, ezért sem fog merni szólni semmit (ráadásul ez egy ilyen világ, a legtöbben csak az önös érdekeiket nézik). Az pedig megint más dolog, hogy ki hogyan tartja be a normákat, illetve hogy egyáltalán be akarja-e tartani azokat, tesz-e önmagáért valamit, vagy csak várja a sült galambot. Stigmatizálás vagy nem, de azért a legtöbb ember nem tud behunyt szemmel elmenni pl. az igénytelenség mellett, és ha tíz esetbõl hétszer vagy nyolcszor ezt látja, akkor óhatatlanul is "általánosítani" fog, és rávetíti ezt azokra is, akik becsületesen élnek. Egyébként meg sok esetben hiába akar segíteni valaki, ha a másik fél részérõl nincs igény erre, és nem fogékonyak. Sajnos vannak, akik azt hiszik, hogy nekik semmit nem kell tenniük a saját jólétük érdekében, majd mások megoldják helyettük a problémáikat, majd mások segítenek, nekik nincs felelõsségük (persze az is vitathatatlan, hogy ebben bûnösök azok, akik elhitették ezt velük). Olyan pedig mindig is volt, és mindig is lesz, hogy bizonyos csoportokat hátrányos helyzetbe hoznak vagy megbélyegeznek (ami nem jelenti azt, hogy ez elfogadható lenne, de sok mindent úgyse lehet ellene tenni, hiszen akkor majd jön a helyükbe egy másik csoport, akiket más okból lehet "támadni"). Kiszolgáltatottak mindig is lesznek, mindenkit pedig egyszerûen képtelenség megmenteni. És hogy az "eredeti" témára is reflektáljak, szerintem nem feltétlenül jó dolog, ha kevesebbet beszélünk ennek vagy annak a kisebbségnek a tragédiájáról, hiszen nem lehet kiemelni az egyik üldöztetést a másikkal szemben. Hiába nem hallunk minden nap a holodomorról vagy a felvidéki magyarok, esetleg a kaukázusi nemzetigések kitelepítésérõl, attól még ezek a dolgok megtörténtek, és ugyanolyan szenvedést mértek az emberekre, mint a holokauszt vagy a gulág, csak éppen ezek nem élnek annyira mélyen a köztudatban, vagy nem foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Mindegy, nem akarok túl messzire menni, nem akarom szétrombolni a topikot.
Amiket írsz, általánosan minden kisebbségre igaz, mindenkinek érdeke, hogy a saját normái mellett annak az országnak is betartsa a normáit, amiben él.
Az, hogy a politika kit ki ellen akar felhasználni, örök manipulációs eszköz, a kisebbségeken kívül a társadalom más csoportjait is lehet stigmatizálni, korlátozni a jogaikat, ez sajnos ma is folyik (hajléktalanok, minimálbérnél kevesebbet keresõ közmunkások). Ez ellen a többségnek kellene fellépnie, a cinkos vagy gyáva hallgatás szerintem bûn.
De kivételezett sem. Illetve ne lehessen azzal védekezni, hogy mások a hibásak, mert nem tesznek meg mindent értük, miközben azért bennük is van hiba (pl. a normák át nem vétele). Egyébként abban is van szándékosság, hogy melyik kisebbség milyen publicitást kap, nyilvánvaló politikai érdekek húzódnak meg emögött. Éppen ezért szomorú dolog, hogy pl. a volgai németek vagy a felvidéki magyarok szomorú sorsáról jóval kevesebbet értekeznek, még ha ezek múltbeli dolgok is.
Olyan témát dolgozott fel a film, amirõl a mai napig viszonylag keveset tudunk és beszélünk. A Szovjetunióban élõ németek kollektív bûnössége egyfajta rasszista politika eredménye volt, ami ellen érdekes módon nem nagyon tiltakozott senki. (De ugyanígy bántak számtalan néppel, a magyarországi németeket vagy a felvidéki magyarokat is kollektív bûnösnek tekintették a háború után, és ezt mindenki természetesnek vette. Furcsa hozzáállás volt ez az állítólag demokratikus beállítottságú államok részérõl. Ezeket a kérdéseket még mindig nem sikerült tisztába tennünk. Bezzeg más népcsoportok, akikre kötelezõ odafigyelni, akkora védelmet élveznek, mint senki más, és velük van tele minden.) Sztálin is halálra ítélte a kitelepített népeket, csak õ nem gázkamrákat használt. A világ hagyta megtörténni ezt a szégyent, ahogyan sok mást is. A Számûzöttek és a hozzá hasonló filmek (habár kevés van belõlük) szerencsére rávilágítanak arra, hogy túllássunk a holokauszton, és észrevegyük, hogy más borzalmak is történtek, amelyek kisebb publicitást kaptak.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások