Tavasz, nyár, õsz, tél és tavasz

Spoiler

Nem is tudom hol kezdjem…..9,2 a port.hu pontszáma. A filmet fantasztikusan fényképezték….varázslatos világot tár elénk….gyönyörû táj, tó, úszó faház, csónak, kapu, a szerzetes…..stb…..

A mondanivaló, vagyis az élet körforgása, a karma, a szamszára, még a szerzetesi élet is csak egy körforgás…….szintén briliáns ötlet.

És itt valahogy számomra ki is fulladt. Az elsõ egy órában folyamatosan az éreztem, hogy a jelenetek hiteltelenek, hamisak, nem tûnnek valóságosnak. A gyerek nem veszi észre, hogy figyelik……ennyi idõsen egyszerre csak követ köt az állatokra, vagyis eddig nem szembesült azzal az információval, hogy az állatokat nem bántjuk……akkor mit tanított neki a szerzetes?......aztán a fiatal párocska szerelmi viszonya csak az utolsó pillanatban derül ki……szegény szerzetes talán süket és vak is volt egyszerre, hogy azon az "óriási" helyen nem vette észre, hogy mi zajlik az orra elõtt?......szóval nem értettem ezt a bénázást……

Azután már jobb volt a helyzet……bár nehezen értettem meg, hogy miért lett kisebb a felnõtt tanítvány, mint a serdülõkori……alig tudtam beazonosítani, hogy akkor ez most ugyanaz az ember?.....de érdekes volt a faragás, a rendõrök, azt hiszem az egész film legjobban eltalált része volt, vagy inkább a legjobban emberi?

Utána se értettem, minek is képezi magát harcosnak? Csak úgy? Hogy is jön ez a történetbe? Oké, akkor csak úgy, mert talált egy könyvet. Legyen ilyen is a filmben. De belefért. Persze a házikón a beszakadt papírokat nem sikerült megjavítani…..arra nem volt idõ, meg hát minek is…..végül is õ már az új generációs szerzetes, nem olyan gondos, meg jóval edzettebb is…..persze ez csak amolyan kötözködés féle.

Aztán léket vágunk az út közepébe, miért is éppen oda…..ja csak, mert azért……hogy késõbb abba fulladhasson bele a bekötött arcú nõ…..akinek miért is van bekötve a feje….biztos szimbolizál vele valamit….de csak találgatni lehet, hogy mit is akar ez jelenteni…..szerintem azt szimbolizálja, hogy a mûvészlelkû nézõk majd jól elalélnak, hogy hú…..és ezzel lehet a valóság és az abszurditás mezsgyéjén tovább egyensúlyozni…..és jogosan, mert ilyen abszurd az élet valójában is…..

És felcipeljük a követ nagy nehézségek árán, aztán meg szintén nem tanítunk a kisgyereknek az életrõl semmit, hogy dugdoshassa le a követ az állatok torkán……szóval, na……és akkor kezdõdhet elõröl a kõrforgás…..

Mit is tanít ez a film? Az egész világ abszurd? Ezt eddig is tudtuk. Hogy a szerzetesek világa is abszurd? És hogy õk sem szabadulnak a szamszárából? És ez miért is meglepõ?

Ha valaki megvilágosodik, már tudja, hogy az elvonulás a világtól nem megoldás. Nem ez a feladatunk. Persze ha azt akarja, megteheti. De a valódi feladat maga az élet. Élni, részt venni benne, megtapasztalni, és tudatosnak lenni minden pillanatban. Tudatosnak lenni arra, hogy mi történik, hogy mit érzel, és hogy mit teszel. Megélni és rálátni egyszerre. Vajon a szerzetes ezt tette? Korántsem.

Szóval hova is tegyelek te film. Szépnek szép, az biztos. De számomra az a fajta mûvészfilm, ami nem is tudja, hogy mit akar valójában. Csak úgy van. Mond valamit errõl, arról, kicsit meghökkent, kicsit abszurd, kicsit varázslatos, kicsit titokzatos, és közben nem ad semmit…..csak van. Én így láttam.

"örökérvényû tanítások" - hogy érted ezt, mire gondolsz? Csak mert - lásd a korábbi hozzászólásomat - amit én láttam, az nemtörõdömség, felelõtlenség, durvaság, a fejlõdésre való képtelenség... ("Nem kell buddhistának lenned" - Kim Ki Duk amúgy református...)

Valóban volt a filmben egy-egy elcsépelt, közhelyes megoldás. Ugyanakkor és azokkal együtt, én sem tudok mást mondani a filmre, csak azt, hogy rendkívüli alkotás. Nekem is nagyon tetszett, noha néhol kiszámítható volt és bizony a végén lévõ csattanó is várható volt.
Ellentmondást is találtam benne: úgy gondolom, hogy az ember életében a legfontosabb, a neveltetés, amit jórészt a szülõk, barátok és a tanárok részérõl kap meg. Esetünkben a fõhõs egy példaértékû nevelést kap. Jogos a kérdés: hogyhogy mégis gyilkos lesz? Ezen kérdés tükrében: vajon mi a mondanivalója a filmnek?

A film azért érdekel, mert nagyon különösnek tartom a fogadtatást: éles szakadékot érzek a(z általános) fogadtatás és aközött, amit én a vásznon láttam. Meglep ez az egyöntetûség (ami az általános fogadtatást illeti) és a szakadék mérete (amennyire ettõl az én tapasztalatom van).

Rögtön hozzá kell tennem, hogy a kép azért árnyaltabb: a napokban módom volt meghallgatni a DVD extrái között egy beszélgetést Karátson Gábor és egy buddhista tudós között (a nevét nem tünteti fel a DVD-borító és most nincs módom újra belenézni). Karátson itt (és a Hangyák az ágon címû cikkében) ugyanazokat a kérdéseket hozza fel, amik bennem is megfogalmazódtak, de ezzel párhuzamos a Magyar Környezeti Nevelésért egyesület filmklubjának megjegyzése is. Az elõbbi a buddhizmus kritikájának érzi a filmet, a remete halálát bukásként érzékeli („Lehet ezt áldozatnak is érteni, de inkább vereség, végösszeomlás”), a filmklub pedig a bûnt emeli ki: „A film az emberi élet négy szakaszából mond el egy-egy történetet minden esetben a bûnre fókuszálva. A bûn jelen van mindenkor és ez az, ami széttöri ember és környezete harmonikus együttesét.” (mkne.hu/iskzold_irasok/media.pdf).

Mindez nagyon egybevág az én végsõ konklúziómmal: a film olvasatomban egy nagyszabású, négytételes tabló a bukásról – amit aztán kozmikussá a „plusz egyedik”, az „újra tavasz” tétel emel, a kegyetlenség növekedésével és már az idõsebb figyelõ szem hiányával egészen reménytelennek mutatva azt.

Gyógypedagógus ismerõseimmel való beszélgetésekbõl ugrott elõ egy kifejezés: azokat a gyerekeket hívják „hospitalizáltnak”, akik túl sokáig vannak szülõk nélkül kórházban, intézetben elzárva, és nincs alkalmuk kifejleszteni a minimális szociális készségeiket sem: durva gesztusok, a kötõdések hiánya, felelõtlen kapcsolatkötések és (a felelõsségérzet hiánya miatt) bûnözõi életforma - sajnos ez a várható prognózis ilyen esetben. Maga a film ennek az állapotnak az érzékletes bemutatása, többé-kevésbé ez a képesség-hiány okozott a 4 évszakban négyféle halált, ezek: állatok kikacagott halála, indulati gyilkosság, reménytelen öngyilkosság, és figyelmetlenségbõl bekövetkezõ baleset. S ez lett aztán végtelenbe vetítve a záró jelenetben.

Ez a „hospitalizált” állapot, ez az eszköztelenség, képességnélküliség jelenik meg az emberi kapcsolatok csonkjaiban is: visszatérõ elem a filmben az intimitás folyamatos megsértése, a másik személyes világára való figyelem hiánya: a szinte teljes ilyen irányú érzéketlenség. Ez jelenik meg abban, ahogy a fiú a védtelen állatokat kínozza, majd az alvó (tehát kiszolgáltatott) lány ruhája alá nyúl, ez jelenik meg a (csupán szemlélõdni kívánó lánynak) vízbõl kiemelt és felmutatott hal esetében. Zavarbaejtõ a macska farkával való írás, az állat ilyeténszerû „tárgyiasítása” is, a legdurvább módon mégis a film végén jelenik meg: az ismeretlen nõ legnagyobb, legintimebb titka az arca, amit minden körülmények között véd és takar. A szerzetes az elsõ adandó alkalommal megpróbálja ezt a titkot kifürkészni: az alvó (azaz: ismét a kiszolgáltatott) nõrõl próbálja meg leszedni a kendõt. De még ennél is van lejjebb: az elõvigyázatlanságból (hiszen csak szólni kellett volna hogy pont a fõ közlekedési irányban van egy lék) megfulladó nõ testének kiemelése után az elsõ dolga, hogy leveszi róla a kendõt, hogy halálában fedi fel, gyalázza meg legintimebb titkát.

Nagyon fájó pillanatai ezek a filmnek, és nagyon (nagyon) éles ellentétben vannak a buddhizmus általam ismert szelídségével, finom bölcsességével. A buddhista példázatok nem szûkölködnek ugyan meglepõ fordulatokban (a mester kiveri a tanítvány kezébõl a rizsestálat, stb.), de ezek az akciók SOHA nem erõszakosak, soha nem a személy ellen irányulnak, a meglepõ bennük nem valamiféle "támadás", hanem az akció váratlansága, kizökkentõ mivolta, finom iróniája – s az emögött megbújó bölcs életszeretet. Ezt észben tartva különösen fájdalmasak tehát a film személy elleni, intimitás elleni támadásai, amiben sem az irónia, és különösen nem az életszeretet vagy –tisztelet bármilyen formája nem fedezhetõ fel.

Hogy visszautaljak a buddhizmus kérdésére: Karátson figyelmeztet rá, hogy a rendezõ maga nem buddhista (református), így az általa használt képek szimbolikus értelmezése messze nem ilyen egyértelmû, mint elsõ re gondolnánk, még akkor se, ha a DVD-mellékletben a téma szakértõje mindenre talál választ: a macska farkára, az egyes állatok jelentésére, és így tovább. Ez akár lehet is így, de ha a film fogadtatásáról tûnõdtem az elsõ mondatban, akkor azért megfontolandó, hogy a film legnagyobb közönségét jelentõ európai és amerikai közönség nyilván nem buddhizmus-szakértõ, s nem is volna méltányos tõlük ilyesmit elvárni, ahogy nem is gondolom, hogy a rendezõ erre a DVD-beszélgetés sugallta mértékben építene.

Mi hát a film üzenete, mi lehetett a szándéka? Ismét a DVD-rõl: az extrák, a forgatás részletei és az egyéb interjúk nem segítenek: egy lelkes de viszonylag amatõr csapatot látunk (fõleg a sajtótájékoztatóra gondolok), tõlük a filmrõl a tárgyszerû közléseken túl a szándékok tekintetében sokat meg nem tudunk.

A fogadtatás mégis nagyon nagy százalékban pozitív, nemcsak a filmet, de annak üzenetét illetõen is – a fentiek után ennek okát a film szépségében, esztétikájában látom: a gyönyörû táj, a kiválóan fényképezett környezet és a kimért, érzékenyen lassú tempó a film történései mellé a buddhizmussal kapcsolatos sztereotípiáinkat mozgósítja, így válik szinte minden valós ténykedés vagy tanítás híján élõ remete „bölcs szerzetessé”, a már mindenrõl lemondó öngyilkossága „tudatos, életet lezáró búcsúvá”, így lesz az egymás életét elvevõ végtelen és reménytelen körforgásból „megváltás”.

Bennem (és ha a fentiek azok, hát ez tényleg személyes olvasat lesz) a rendezõ személye sem támogatja az általános vélekedésben élõ szelíd olvasatot: ahogy a mondott interjúkból sem világlik ki különösebben határozott szándék, úgy a többi filmje is közismerten erõszakos, sokszor nevezik „nõgyûlölõnek” is, de sok cikk utal a képzetlenségére illetve arra is, hogy beadott forgatókönyveit nagyon nehezen fogadják el a sok helyesírási hiba miatt. Mindezektõl persze lehet kiváló filmkészítõ, de talán túlzás a filmjeit egy nagyon határozott, kerek egészként megjelenõ, ideológiailag-világnézetileg megalapozott filozófiaként értelmezni.

Egy üzenetet azonban ha mégoly csendesen is, de konzekvensnek érzek: a fejlõdést, a figyelem és a szolidaritás erényét egyedül a felgyorsultnak, elidegenedettnek bemutatott „külvilág” szereplõi mutatják: a lány megelégszik a halak szemlélésével (amíg rá nem zuhan a fiú és ki nem markol neki egyet), a rendõrök nemcsak megvárják a szöveg kifaragásának végét (érdekes: a már megnyugvóban lévõ ifjó kést emel rájuk…), de az egyikük be is takarja hajnalban, majd mindketten beszállnak a remetének segíteni a festésben. SZÁMOMRA ez a katartikus pillanata a filmnek: az EGYETLEN hely, ahol addig egymástól távol álló emberek pillanatnyi közösséget alkotnak, EGYÜTT hoznak létre valamit. Ha a magam számára szóló üzenetet keresek a filmben, akkor ez az: a szükségszerûen tragédiákhoz vezetõ felelõtlen, érzéketlen egyének közti légüres tér mellett van alternatíva, és van helye és iránya az egymásra-figyelésnek, az együtt-munkálkodásnak – sõt: a film egészen reménytelen zárójelenete (ami tehát a film történéseinek reménytelenségét nagyítja végtelenre) azt üzeni: csak ennek van.

Közben utánaolvastam kritikáknak - egy írás a szerzetes öngyilkosságát a "küldetésének végeként" magyarázza (s hogy kígyó formájában inkarnálódik újjá.
http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/filmmuveszet/2_a_buddhizmus_s_a_tantrtnet_filmpldja.html

Ezt cáfolja hogy a buddhizmus az öngyilkosságot minden formájában elutasítja:

"A buddhizmus vallja a karma létezését, és a karma alapján aki öngyilkos lesz, ellöki magától az életet. Ez pedig egy nagyon rossz karma, aminek a következtében az ember a következõ életben úgy fog reinkarnálódni, hogy nagyon is megbecsülje a (mindennapi) életet... azaz test/szellemi fogyatékossággal fog reinkarnálódni. De persze ezt többféle hatás erõsítheti, vagy gyengítheti."

Másutt:

"Öngyilkosság gyilkosságként számít, és arról úgy hisszük, hogy negatív karmával, negatív következményekkel jár, roppant kellemetlen élményekkel."

Pardon, ez kimaradt az elõzõbõl:

a kudarcok sora, végig lehetne venni színenként::

- szerzetes-tanítvány: a tanítvány elhagyja (tavasz)
- fiú-lány: a fiú (férfi) megöli a nõt (nyár)
- szerzetes-szerzetesség: öngyilkosság (õsz)

A "tél" fejezetben a kudarc talán nem jelenik meg, hiszen visszatér az egykori fiatal, képezni kezdi magát - a végtelenül szomorú hogy itt már senki nincs, már végleg önmaga marad, az egyedüli "tanítómestere" egy könyv halott lapjai - és a záró fejezetben ugyan újabb emberek jelenek meg, de az egyik (már arca sincs!) meghal, a másik pedig ugyanebbe (a reménytelen) körforgásba kapcsolódik be.

Kicsit tovább tûnõdtem tegnap óta - a film számomra egyetlen alapvetõ üzenete (ha a film cselekményét önmagában vizsgáljuk) az idõs szerzetes kudarca. Hogy akar-e vagy sem, az kérdés (nekem úgy tûnik nem is igen akar), de láthatólag nem tud semmit átadni a tanítványnak, az minden esetben elbukik, a szerzetesnek nincs más eszköze, mint az utólagos (és brutális) büntetés. Ennek a hatékonyságáról nem csak a modernkori pszichológiából-pedagógiából lehet tudásunk, de maga a film is egyértelmûvé teszi: a fiú elszökik, gyilkossá válik - a kudarc legegyértelmûbb és visszavonhatatlan "kimondása" a szerzetes lassú, rituális öngyilkossága. A reménytelenséget, a mindenrõl való végsõ lemondást az indulatoktól való teljes mentesség, az alapos elõkészítés teszi döbbenetesen valóságossá.

A záró képsorok már csak ezt a reménytelenséget és elõrelépés-nélküliséget (kapcsolat-mentességet) ismétli meg: miután az új szerzetes magárahagyta a csecsemõt (a vezeklõ sziklamászáskor), a remetelakban ugyan egymás mellett, de egymástól végtelen távol vannak: az utolsó képeken a kisfiú ugyanazzal az érzéketlenséggel játszik a teknõssel, ahogy a mostani szerzetes tette gyerekkorában.

Tágabban nézve - amire a név-nélküliség, az évszakok ritmusa, a film alaphangulata jó okot ad - az emberi kommunikáció kudarcát mutatja be, ami egy egészen elborzasztó, apokaliptikus vízió - ha nagyon szeretnénk, azért bele lehet látni egy optimistább (realistább?...) olvasatot is: ha NEM nézünk át ennyire egymáson, ha NEM a közönyt, hanem az egymásra figyelést, az egymás iránti felelõsséget próbáljuk nap mint nap megélni, akkor NEM a filmben bemutatott, öngyilkos és önmaga végtelenjébe forduló világ valósul meg.

Most, ma találkoztam ezzel a filmmel, és - úgy tûnik ezzel egyedül vagyok - mélységesen lesújtott, elszomorított, elkeserített. A film mint alkotás erõs, kerek egész, nem ez a gondom, de a világ, ami benne megjelenik... egy végletekig kilúgozott, csak a HIÁNYt (de azt nap mint nap) megélõ, csak ösztönökbõl építkezõ világ, zárt, reménytelen, sehova se tartó világ. Elszomorító és végtelenül reménytelen ami a vásznon megjelenik - a szociális kapcsolatok teljes hiánya: ha az ember társadalmi lény (ahogy hiszem hogy az), ha az élete folyamatos emberi interakciókból áll, ha ezekbõl építkezik és válik a magatehetetlen csecsemõbõl lassan önálló, felelõs, a közösség iránt is felelõsséggel bíró szociális lénnyé, akkor mindez (MINDEZ) teljesen hiányzik ebbõl a filmbõl. Az emberi létnek CSAK az ösztönös, a zsigerekbõl feltörõ része (ami messze, messze nem kerek egész, csak fél, csak csonka), a nem tanuló, a nem építkezõ, a kontaktusokban nem-élõ ember világ jelenik meg itt (de ez így emberi?... Valóban az motoszkált közben a fejemben, hogy mi az ami az abszolút ösztönös állati világot az ittenitõl megkülönbözteti? Bizony, itt még az állati, fajtársi szolidaritás is hiányozna - de lehet hogy már messzire megyek). Furcsa, hogy a megejtõen szép környezet és remetelak ellenére maga az ALKOTÁS gesztusa sem bukkan fel szinte egyáltalán - kivétel a börtönbe vonuló fiatalember (majdnem tanítványt írtam - de hát ki tanult ebben a filmben bármit is?...) felirat-vésése, ami megintcsak inkább egyfajta vezeklés csupán (menekülés, ön-büntetés), semmint ALKOTÓ, valamit létrehozó, felszabadító munka.

Az emberi lét-megjelenéseknek, érzelmeknek CSAK a legszélsõségesebbje jelenik meg: felelõtlen játék, bosszú, erõszak, közöny. A fejlõdés, a köztes lépcsõfokok, az árnyalatok, a közösség, a folyamat... MIND mind hiányzik.

József Attila egy versében szerepel (Harag):

Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.

Itt, ebben a filmben nem jön sem a bánat se semmi eztán, marad az erõszak, a tehetetlenség, a közömbösség és CSAK az - és ha valaminek a körforgását bemutatja a film, akkor pont ennek a reménytelen magárahagyottságnak. Az emberi érzéseknek, viszonylatoknak egy nagyon sivár világa jelenik itt meg, és - ha a film is felvetette - nem megkerülhetõ Erich Fromm munkája, aki a "Birtokolni vagy létezni" címû könyvében gyakorlatilag ezzel a fajta szemlélettel IS foglalkozik - szerencsére nem csonkként, önmagában, hanem az ELEVEN, az életet, a dolgokat valóban megélõ, a másfajta megközelítés ellenpárjaként.

Érdekes, hogy a fenti filmben az egyetlen építõ, elõre mutató, fejlõdõ lépés a visszatérõ szerzetes harcmûvészeti önképzése - beszédes, hogy ezt sem VALAKITÕL, hanem könyvbõl, közvetve, "halott" elõdöktõl kell hogy megtanulja. Különös, egész megrázó a ma sokat emlegetett atomizálódott társadalmának megjelenítését egy ennyire idõtlen, õsi elemeket felmutató filmben látni.

Mennyire reménytelen és (számomra mindenképpen) érzéketlen jelenetek a macska farkával való írás, a gyakorlatilag ÖSSZES tevékenység magányos, elkülönült végzése - így talál (zuhan) egymásra a két fiatal ösztöne, így esik a jég alá a végén az anya, így gyújtja fel magát a szerzetes... egy végletes, végsõ, világvégi világ.

Elborzasztó, ha ez Kim Ki-Duk legkevésbé erõszakos filmje, akkor bevallom, a többit meg sem merem nézni. Örülök hogy nem ilyen világban élek, örülök, hogy tapasztalatom, reményeim és kapcsolataim alapján nem ilyen a világ - bár persze rajtunk múlik, ilyen IS lehet. Kívánom magunknak hogy ne akarjuk, kívánom hogy ne hagyjuk - kívánom, hogy ne ilyen végtelen közönyös világok felmutatása, hanem az ÉLET tiszteletének, szeretetének, önnön "szociális lény" mivoltunknak a megélése vezessen ide.

Ahhoz, hogy minden apró kis nüansz érzékelhetõ legyen, minimum tudni kell, mi az a buddhizmus, de még sokkal jobb, ha nem csak tudja, gyakorolja is.

*SPOILER* !!!
Csak az olvassa, aki már látta, vagy nem bánja, ha megtudja mirõl szól a film!

Szerintem félreértetted, a film ennél sokkal több. Nincs olyan, hogy bûnös lélek, csak lélek van, ami leszületik a földre, cselekszik jót, rosszat, tapasztalatot gyûjt, megérti a világot, egyre bölcsebbé és értékesebbé válik, ha szerencséje van, akkor megvilágosodik, és végül elmegy. Aztán újra leszületik a földre, minden újra kezdõdik ciklikusan, mint ahogy az évszakok is váltják egymást újra, meg újra.
Aztán a filmben van még egy, az emberi életre könnyebben értelmezhetõ és jellemzõ ciklikusság: a tanító tanít, átadja a tudását másoknak, akik közül lesz olyan, aki elérve egy lelki érettségi szintet megvilágosodik, kellõen bölcs és okos lesz, szintén tanítóvá válik, és továbbadja a tudását más tanítványoknak, akik közül lesz olyan, aki... és így körbe.

Ez a kevés példa közül az egyik arra, hogy miért érdemes filmet késziteni.

Olyan, mint egy csodálatos költemény. Nem kell és talán nem is szabad elemezgetni.

A képi világa pedig, mintha festményekben sétálgatnál.

Varázslatos.

A rendezõ szerintem ebben a filmben saját ars poeticáját vázolja gyönyörû köntösbe öltöztetve. Az arányok árnyalatnyi változtatásával tökéletes lehetne a mû; pici hiányérzetem maradt. 10/8

Ez az egyik kedvenc filmem. A keleti filozófia esszenciája és kritikája is egyben, csodálatos képi világgal. A történet pedig egyszerûen brilliáns.

Szép és jó film, nagyon szeretem. Egyetlen kitétel, hogy mivel teljesen más világban játszódik, nem a mi európai kultúrkörünk problémáit tartalmazza. Olyan kérdéseket boncolgat, amilyenekkel mi valószínûleg soha életünkben nem találkozunk majd, ezért mindig kicsit úgy nézi az ember, mint egy rövid bepillantást valami egzotikumba.

Zavarbaejtõ film a bûnrõl, a kövekrõl (nálunk kereszt) amelyeket végig magunkkal cipelünk. A hagyományos keleti körforgás szemléletében, különleges szerkezetû és nyelvezetû film.

+ Kim Ki-Duk a filmjében

KIm Young-Im - Jeong-Seon Arirang
http://www.youtube.com/watch?v=SKDm2KLACT0

Érdekes, hogy Te csak szép filmként aposztrofálod Kim Ki-Duk filmjeit, másokat pedig napokig foglalkoztat a mondanivalója, például itt konkrétan a sors misztériuma, az idõ körforgása, az emberi élet predesztinációja és ezzel szemben az ember hatalma saját és mások élete felett, a tradícionális és a modern viág kapcsolata. Ez a film szinte buddhista tanítás, mint egy rövid vers, ami elsõ elolvasásra, felületesen nézve szép és rímel, de mélyen nagyon komoly igazságokat tartalmaz.

Kim Ki-duk néha túllõ a célon és a nyugatiasodott kelet jut róla eszembe. szép filmeket csinál. röviden ennyi.

Nagyon jó film! Olyanoknak ajánlom, akik szeretnek úgy filmet nézni, hogy utána több napig is gondolkodnak még a történeten.
Gyönyörû képi világgal, minimális szövegekkel. Nincs túlmagyarázva.
10/10 Nekem a kedvencem lett!