Hálás téma a filmekben a magány, legyen szó szimpla egyedüllétről vagy izolációról, illetve elidegenedésről. A magány lehet a szereplők legfőbb szívfájdalma, de választhatják akár önként is a társadalomból való kivonulást. Az alábbi összeállításban találunk példát minden típusra, még olyanra is, ahol happy enddel végződik a történet.

Taxisofőr (1976)

Martin Scorsese (egyik) fő művének főszereplője Travis Bickle, a Vietnamot megjárt veterán, aki napközben álmatlanságtól gyötörve a tévét bámulja, éjjelente pedig taxijával New York utcáit járja. A Robert De Niro által alakított figurának sok problémája van, de a legnagyobb, hogy képtelen kapcsolatot teremteni másokkal, ha pedig sikerül egy rövid időre, mint a Cybill Shepherd által játszott aktivistával vagy Jodie Foster tiniprostijával, az se végződik jól. Travist a neurózisai, a traumái és a dühe magányra ítélik, és ettől még jobban becsavarodik.

A Taxisofőr egy férfi mentális hanyatlásának realisztikus és rémálomszerű portréja, és a városi elidegenedés egyik legjobb ábrázolása, olyan ikonikus jelenetekkel, amik a filmtörténet részeivé váltak.

Csungking expressz (1994)

Wong Kar-Wai különleges vizualitású és dramaturgiájú romantikus drámája két melankolikus szerelmi történetet mesél el, főszerepben magányos, de társra vágyó emberekkel.

Az első fejezet a 223-as zsarut (Takeshi Kaneshiro) mutatja be, aki próbál túllépni egy nemrég történt szakításon, például úgy, hogy lejárt szavatosságú ananász konzerveket eszik. Amikor úgy érzi, készen áll a továbblépésre, szinte azonnal megismerkedik egy rejtélyes végzet asszonyával.

A film második történetében egy másik rendőrt ismerünk meg (Tony Leung), aki szintén egy szakításon próbálja túltenni magát, és ő is megpróbál összejönni egy lánnyal. A bájos és bolondos Faye a helyi piac egyik büféjében dolgozik, ahol állandóan a California Dreamin’-t bömbölteti, és hiába tetszik neki a rendőr, fél elkötelezni magát.

A hongkongi rendező filmjében valójában nem a történet a fontos, játékos stílusával a szereplők hangulatait próbálja visszaadni.

Számkivetett (2000)

Létezhet annál nagyobb izoláció, mint egy lakatlan szigeten tengődni a menekülés reális esélye nélkül? Robert Zemeckis klasszikus „ember kontra természet” filmjében Tom Hanks kiválóan alakítja a modern kori Robinson Crusoe-t, akinek még saját Péntekje sincs, csak egy röplabdája.

A Hanks által játszott Chuck Noland karrierje csúcsán álló topmenedzser, aki egyedüliként éli túl a viharba keveredett gép lezuhanását. A szigeten nemcsak az elemekkel, hanem a magánnyal is meg kell küzdenie. A tét több a puszta túlélésnél és az önellátóvá válásnál, a saját épelméjűségét is meg kell őriznie. Látva, hogy miket él át, nehéz nem hálásnak lenni azért a hétköznapi dolgokért, amiket amúgy természetesnek veszünk.

Elveszett jelentés (2003)

Érezheti magát magányosnak az is, aki általában nem az. Például olyan egy idegen országban turistáskodva, ahol se a kultúrát nem érti, se a nyelvet nem beszéli. Sofia Coppola filmjének két ilyen idegenbe vetett ember a főszereplője, Charlotte (Scarlett Johansson), az arcátlanul fiatal, de már unatkozó feleség és Bob Harris (Bill Murray), a filmsztár, akik egy tokiói luxusszálló bárjában keresztezik egymás útját. A véletlen találkozásból rövidesen meglepő, titokzatos barátság szövődik a nagy korkülönbség ellenére, miközben együtt kószálva fedezik fel Tokiót.

Coppola forgatókönyve megérdemelten kapott Oscar-díjat, de a siker legalább ennyire köszönhető a megkapóan melankolikus hangulatnak és a Johansson-Murray páros közti kémiának.

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz (2003)

A 2020-ban elhunyt dél-koreai Kim Ki-duknak szinte bármelyik filmjét lehetne jelölni ebbe az összeállításba A szigettől Az irgalmas lányon át Az íjig, de a Tavasz, Nyár… azért is adja magát, mert a főszereplői szerzetesek, akiknek benne van „munkaköri leírásukban” az egyedüllét.

A film egy tó közepén álló (vagyis duplán izolált) buddhista kolostornál játszódik, és egy gyermek szerzetes és mestere életét követi. A buddhista tanításokat és a templomi rituálékat elsajátítva a gyerek tinédzserré cseperedik, továbbra is békességben és csendben. Egészen addig, amíg egy fiatal nő be nem lép az életébe, és a belső nyugalmát fel nem kavarja.

A szimbolikával teli spirituális film az élet körforgását mutatja be az évszakokon keresztül, szemléltetve, hogy bár kaphatunk mentorokat és társakat, a legfontosabb döntéseket egyedül kell meghoznunk.

Külvárosi fények (2006)

Kim Ki-dukhoz hasonlóan a finn Aki Kaurismäkinak is bármelyik filmjét feltehettük volna a listára, mert szinte az összesben magányos emberek a főszereplők – más kérdés, hogy nála ezek a magányos lelkek a legtöbbször egymásra találnak.

A főszereplő az egyedül élő Koistinen, akinek az a különleges adottsága, hogy senki sem kedveli. Nemcsak azok, akik ismerik, hanem azok sem, akik először találkoznak vele. Egy bevásárlóközpontban dolgozik éjjeliőrként, a főnöke három év után is képtelen megjegyezni a nevét. A többi munkatársa állandóan cukkolja, főleg a nőkkel kapcsolatos tapasztalatlanságáért és ügyetlenségéért. Az egyetlen személy, aki emberségesen bánik vele, az a szomszédos étkezdében dolgozó nő, Aila. Ám hirtelen minden megváltozik, amikor egy feltűnő szőke szépség, Mirja leül mellé egy étteremben. Ez az első eset, hogy valaki érdeklődést mutat iránta, nem csoda hát, hogy Koistinen először képtelen felengedni a számára ismeretlen helyzetben.

Szintén két magányos ember egymásra találásáról szól a rendező új filmje, a Cannes-ban bemutatott Hulló levelek, amely eljut hamarosan a magyar mozikba is.

Út a vadonba (2007)

Van, aki önként választja a magányt, és szándékosan vonul ki a társadalomból. Sean Penn megható és inspiráló kalanddrámájának főszereplője is egy ilyen figura. A 22 éves, friss diplomás Christopher McCandless előtt hiába áll ígéretes jövő, a „hagyományos” életútnak, illetve barátainak és családjának hátat fordítva nekivág a természetnek, bejárva az országot a dél-dakotai búzamezőktől a Colorado folyó zuhatagain és egy kaliforniai neohippi kolónián át egészen Alaszka áhított, ám veszélyes vadonjáig, hogy ott keresse meg a szabadságot és a boldogságot.

Az Emile Hirsch által alakított Christ valós személyről mintázták (a film Jon Krakauer azonos című életrajzi könyvének adaptációja), így duplán is jogos a kérdés, amit a nézőnek kell megválaszolnia: vajon McCandless hősies utazó volt vagy naiv idealista, merész kalandor vagy tragikus figura?

Mary és Max (2009)

Adam Elliot stoptrükkös technikával készített agyaganimációja a 8 éves ausztráliai Mary és a 44 éves New Yorkban élő, aspergeres Max valószínűtlen barátságát meséli el. A szinte teljes egészében a barna és a szürke különböző árnyalataiban készült melankolikus történet szívszorító, megható és a maga sajátos módján még vicces is.

A 70-es években játszódó, igaz történeten alapuló film sztorija szerint a magányos és depressziós Maryt a szülei elhanyagolják, ezért véletlenszerűen kiválaszt egy nevet a manhattani telefonkönyvből, és levelet küld a Max Horowitz nevű férfinak. Meglepő módon, de választ kap, és ezzel kezdetét veszi egy új barátság. Az író-rendező Elliot nem riad vissza az olyan témáktól sem, mint a fogyatékosság, az elmebetegség, az öngyilkosság, az elhízás és a szex – de mindezeket a 12-es korhatáron belül tárgyalja.

Llewyn Davis világa (2013)

A Coen testvérek filmjeiben is találhatunk magányos figurákat, elég csak a Hollywoodi lidércnyomás drámaírójára vagy Az ember, aki ott se volt főszereplőjére gondolni, de ilyen a Llewyn Davis világa címszereplője is. Az Oscar Isaac által alakított folkzenésznek vannak ismerősei, kollégái, jóakarói (köztük a testvére), és exei, de mégis reménytelenül kívülállónak számít. Egyrészt a makacssága miatt, ragaszkodik ugyanis a saját, kevésbé népszerű zenei stílusához, és nem akar betagozódni a rendszerbe. Másrészt azért, mert zenei partnere és barátja évekkel korábban öngyilkos lett, és azóta sem tudta feldolgozni a hiányát.

A Llewyn Davis világa nem a Coenék legvidámabb filmje, sőt, de mind közül talán a legérzékenyebb, legőszintébb.

A nő (2013)

Egy romantikus beállítottságú ember számára a magány önmagában is büntetés, de a Joaquin Phoenix által alakított Theodore esetében a helyzetet súlyosbítja, hogy megható, személyes leveleket írása a munkája.

A férfi rossz passzban van, próbálja kiheverni, hogy tönkrement egy hosszú kapcsolata. Elidegenedettnek érzi magát, visszahúzódik a társadalomtól, egészen addig, amíg egy nap unalmában letölt egy új, intelligens operációs programot. Így találkozik Samanthával, pontosabban a hangjával, amely valósággal megigézi. Kiderül, hogy Samantha okos és éleslátó, érzékeny és meglepően vicces. Azonban, mint a legtöbb kapcsolatban, a csúcspontok mellé mélységek is társulnak, és Theodore kénytelen szembenézni azzal, hogy bár az érzései valódiak, a kapcsolatuk nem biztos, hogy az.

Jonze 2025-ben játszódó filmje rendhagyó, mégis bájos és szentimentális történet, amely minden évvel csak egyre aktuálisabbá válik.

Via: Taste of Cinema